Előretörtek, de nem törtek át. Az elmúlt évtizedben rendre így summázták az elemzők minden franciaországi választás tanulságát, és ez mindig Marine Le Pen pártjára, a fokozatosan erősödő szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülésre (RN) vonatkozott. A múlt vasárnap véget ért önkormányzati választások után azonban a másik oldalra is kiterjeszthették ezt a megállapítást, miután végül sem az RN, sem az első fordulóban váratlanul erősnek bizonyuló szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország (LFI) nem hengerelt. Nem kellett eldobni az ország megosztottságáról szóló közhelyeket sem, miután újra bebizonyosodott, hogy a pártok kirakós játékaihoz nem feltétlenül partnerek a választók.

Önkormányzati választásokat hatévente tartanak Franciaország mintegy 35 ezer településén (ezek 85 százaléka ezerfősnél kisebb), idén 96 százalékukban már a március 15-ei első fordulóban megszerezte az 50 százalékot valamelyik polgármesterjelölt és a listája. Az országos figyelem azonban arra a közel 1500 nagyobb városra irányult, ahol második fordulót kellett tartani. Ide mindazok bejuthattak, akik 10 százaléknál több szavazatot kaptak az első menetben, ami tág teret nyitott a támogatásokban, illetve visszalépésekben megtestesülő alkuknak.
A helyhatóságok Franciaországban hagyományosan komoly tényezők, ezúttal azonban a szokásosnál is nagyobb volt a tét.
Részint azért, mert az önkormányzatok is adnak elektorokat a parlamenti felsőház, a szenátus megválasztásához, és ott a mandátumok fele most ősszel jár le. (A szenátus szerepe nem olyan meghatározó, mint a nemzetgyűlésé, de a költségvetés elfogadása tőle is függ.) Részint pedig azért, mert bő egy év múlva véget ér Emmanuel Macron köztársasági elnök második ciklusa, tehát az államfői posztot megcélzó hadgyakorlatok terepéül is szolgáltak a városok.
Nem véletlen, hogy az érintettek, legyenek bár a választás résztvevői vagy pártvezérek, azonnal győztesként nyilatkoztak az eredményekről, noha minden politikai erő nyert is és vesztett is.