Bő másfél héttel a választás előtt mindenki azt kérdezi: mi hat még a választóra? A közvélemény-kutatás? A botrány? A propaganda? A személyes pénztárca? A családi vita a húsvétvasárnapi ebédnél? A rövid válasz az, hogy mindegyik. A hosszabb pedig az, hogy ilyenkor már nem egyszerűen vélemények mozognak, hanem idegrendszerek, reflexek, remények és félelmek. Választás előtt a politika beköltözik a nappaliba, a telefonba, a munkahelyi kávészünetbe, a családi chatcsoportokba.
Nem kívülről nézzük, hanem benne élünk. Ilyenkor mi magunk vagyunk a politika!
Ezért megtévesztő az a kényelmes és félrevezető mondat, hogy „a közvélemény-kutatások már úgysem számítanak ebben a buborékokból álló, szétszabdalt világban”. Dehogynem számítanak! Nem azért, mert mechanikusan megmondják, mi lesz másfél hét múlva, hanem azért, mert visszajelzést adnak a társadalom hangulatáról. Olyanok, mint a lázmérő. A lázmérő nem gyógyít meg, de jelzi, hogy valami történik a testben.
