Akármi is lesz a parlamenti választás eredménye, az egészségügyi rendszerhez hozzá kell nyúlnia az új kormánynak. A HVG ezért megvizsgál néhány európai modellt, hátha tanulhatunk belőle. Cikksorozatunk első részében a francia egészségügyi rendszerrel foglalkozunk.
„Most le kell tennem, jön az ápolónő vért venni” – mondja a telefonba Franciaországban élő középkorú barátom. Először megijedek, mi a baj.
Áh, semmi, csak rutin, de rosszul viselem a vérvételt, ezért a lakáson végzik”
– jön a válasz. Máris elbizonytalanodunk, hogy összehasonlítható-e egyáltalán a GDP 11-12 százalékát egészségügyre fordító francia és a jóval kisebb hazai össztermékének is csak mintegy feleakkora részét, 6,5 százalékát erre a célra szánó magyar rendszer.
A franciát nemcsak magas színvonala, hanem széles hozzáférhetősége, igazságossága miatt is a világ egyik legjobbjának tartják.
A francia társadalmi szerződés része az egészségügy, büszkék rá, és elnézik, hogy az OECD-országok átlagánál is drágább. Több, Franciaországban praktizáló magyar orvossal beszélgettünk tapasztalataikról és arról, szerintük mit tanulhatunk az ottani rendszerből. Van közöttük alapellátásban dolgozó gyermekorvos, fül-orr-gégész szakorvos, fogász és magánklinikán dolgozó nizzai gerincsebész professzor is.
Mint a francia termékek általában, ez is – minden logikussága ellenére – roppant bonyolult. Annyira, hogy nemhogy a betegek, de sokszor az orvosok sem értik pontosan. A lényeg: a költségek körülbelül 80 százalékát fizeti a francia társadalombiztosítás, azaz az Assurance Maladie, amihez a kiegészítő biztosítások 12–13 százalékkal járulnak hozzá,
a háztartások közvetlen kiadásai pedig csupán 7–8 százalék körül mozognak. Ez sokkoló adat, hiszen Magyarországon az utóbbi arány a 30 százalékot közelíti.
A franciáknak tehát a normál egészségügyi beavatkozásokért általában nem kell külön fizetniük.
