Sokan láthattuk a napokban az állampárt egyik legstabilabb háttérintézményéből kiugrott „liberális gerilla” (az ő szóhasználata) vallomását, elbeszélését, videómemoárját, szabadulástörténetét, vagy hát ki tudja, mi is a műfaj. Pedig elég lényeges lenne, de erre még visszatérek. Nem a konkrét személyről szeretnék írni, hiszen a személyes történet, mint oly sokszor, önmagában csepp a tengerben: érdektelen, unalmas, éppen azért, mert oly érthető. Kétgyerekes apuka szeretné eltartani családját, ehhez jó eszközt és jó társaságot kínál egy állás az állampárt „tudományos propagandát” (ismét az ő szavai) gyártó műhelyében. De aztán eljön a vörös vonal, A Kérés, Ami Már Neki Is Sok, hogy aztán arra nemet mondva, liberális identitását büszkén vállalva térjen meg az övéihez. Mint mondtam, mindez mindennapos ügy, vagy hamarosan – lekopogom – az lesz. Amiről beszélni szeretnék ehelyett, az egy sokkal általánosabb probléma, melynek csupán esetleges példája a kérdéses interjú.
https://hvg.hu/itthon/20260329_szazadveg-volt-elemzoje-balogh-bence-tompos-marton-interju
Az erkölcsi kiállásról szeretnék beszélni. Jelen írás kereti között nem azzal az erkölcsi válsággal foglalkozom, hogy polgártársaink sokasága kötött a fentihez hasonló alkukat. Ehelyett egy olyan válságtünetre szeretném irányítani a figyelmet, ami abban áll, ahogyan az alkukból kilépők olykor megszólalnak. A tékozló fiú történetek ugyanis akár épp annak is adhatnák jelét, hogy az erkölcs működésbe lépett. A fiú észlelte vétkét – kicsit vagy nagyot, ez esetfüggő – , s megkövette a közösséget, melynek korábban a létét is aláásó munkához járult hozzá (valamilyen mértékben). Ez maga az erkölcsi diskurzus működés közben. Ehelyett azonban merőben mást látunk – például az említett videón.
Mielőtt belekezdenék, szeretném hangsúlyozni: az idézett interjút adó személy csak egy példa. Nyilvánvalóan nem a NER legnagyobb bűnöseinek egyike, nem gondolom, hogy ne érdemelhetne bocsánatot, és így tovább. De jó példája egy tágabb problémafelvetésnek, mert a szavaiból kitűnik, hogy ő maga sem gondol vétlenként magára: még ha vétke eltörpül másoké mellett, akkor is hozzájárult az általa is elnyomónak tartott NER működtetéséhez. Nem célom a vétek súlyát firtatni, hanem arra a kérdésre összpontosítok,
mit kezd a vétekkel maga a vétkes, mit hallhatunk tőle az általa vallott értékközösséghez történő nyilvános megtérés pillanatában?
Először is: magyarázatokat. Ezért kellett a pénz. Ezért nem is rossz a társaság odaát. Sok jó ember is van ám ott. Meg különben is, a megtért (de hitéhez legbelül mindig is hűen ragaszkodó) fiú, mint egy huszonegyedik századi Pénelopé, nappal szövögette a NER-t, éjjel pedig visszabontotta (egy ellenzéki pártnak dolgozva) a bűnök szőttesét. Másodszor, és ez még sokkal aggasztóbb: elemzést is hallhatunk. Megtudhatjuk, hogyan alkalmazható Hannah Arendt a gonosz banalitásáról szóló elmélete a tudományos propaganda gépezetét alkotó kisemberekre (ld. Eichmann-per – nem én hoztam fel!). Kész politikafilozófiai, politikai szociológiai keretezés.
Talán nem vagyok egyedül, ha azt mondom: mindez nem igazán érdekel. Legalábbis nem tőle, az alkuból kilépő személytől, és nem most. A magyarázatokat, elemzéseket jobb lenne másra, de legalábbis későbbre hagyni. E gesztusok lényege ugyanis az eltávolítás, perspektívaváltás. A beszélő kívülről néz rá önmagára és környezetére, s akár még azt is gondolhatjuk, milyen dicséretesen önreflektív személyiség! Mintha a reflexió, önvizsgálat önmagában erkölcsi kiállás volna. Nem az. A továbbiakban azt fejtem ki, miért nem az – és miért baj, ha az érdemi erkölcsi kiállás elmarad.
