Nem túlzás AI-háborúként jellemezni az iráni háború jelentőségét, mely katonai szempontból paradigmaváltó újdonságnak számít, miután a harcokban egyre inkább az ember lett a szűk keresztmetszet. És nem csupán a létszám, hogy hány főt lehet a darálóba bedobni, hanem maga az emberi agy. Mind a két területen a mesterséges intelligencia (AI) kínál megoldást, amit mostanra olyan mélyen integráltak a hadviselésbe, hogy a disztópikus Terminátor-filmekből ismert Skynet is megirigyelné. Persze épeszű katona és politikus nem adna az AI-nak hozzáférést a nukleáris fegyverekhez – nem is teszik –, „csupán” a modern konvencionális hadviselés teljes ökoszisztémáját húzták fel rá. Az Irán elleni Epic Fury hadművelet első 24 órájában az Egyesült Államok több mint ezer precíziós csapást vitt be, egy hét elteltével pedig már az ötezres számot közelítette a megsemmisített célpontok száma. Ehhez képest az USA korábbi nagy fegyveres konfliktusai (például az Öböl-háborúk) elenyésző számokat hoznak, akkoriban ugyanis nem AI, hanem egy kétezer fős elemzőcsoport dolgozott a célpontok beazonosításán – akiket mostanra mind kiváltott a technológia.
A kiépített rendszer – ami a példátlanul gyors és sikeres műveletek mellett olyan baklövésekért is felelős, mint az iráni minabi lányiskola 182 civil emberéletet követelő szétlövése – valamikor a 2010-es évek elején vált szükségessé, ugyanis ekkorra alakult ki egyfajta aszimmetria: a beérkező hírszerzési adatok mennyisége és sebessége annyira felpörgött, hogy azzal már nem tudtak lépést tartani az elemzők. Belefulladtak az adatokba, amiben csak az AI tudott rendszert vágni, hogy információvá formálja mindazt. És a technológiai fejlődés miatt volt is mit. Míg a hagyományos humán hírszerzés mennyiségileg alig változott, az elektronikus és kommunikációs jelek lehallgatása (SIGINT), a műholdas és légi – különösen a drónos – felderítéssel kinyert képek (GEOINT, IMINT), valamint a nyílt forrású hírszerzés (OSINT) forrásaiból származó adatok mennyisége drasztikusan megnőtt.
Szimbolikus osztályterem az iráni lányiskolát ért amerikai támadás után. Tévedések végjátéka
AFP / FATEMEH BAHRAMI
Mindez pedig lassította a műveleteket a benne rejlő potenciálhoz képest, amit most az AI tudott kihasználni. A cél egyszerű és változatlan: minél gyorsabban és pontosabban lecsapni minél több célpontra. Ez a folyamat, amit a katonai szakzsargon meglehetősen őszintén csak megsemmisítési láncnak nevez, a célpont észlelésétől egészen a rá bevitt csapásig tart. A fogalom tartalmi részének eredete az 1700-as évek közepére nyúlik vissza, amikor a tapasztalt tüzérek szemmértéke helyett a reformerek elkezdtek matematikai modellekre támaszkodni, hogy standardizálják a csapásmérés folyamatát és doktrínáját. Az, hogy milyen elemei voltak a láncnak, a technológiai fejlődés függvényében változott a történelem során. Jelenleg a felderítés – rögzítés – nyomon követés – célkijelölés – támadás – értékelés láncolatot követik a csapásmérések, és azt látni, hogy a folyamat minden egyes elemében nemcsak vastagon benne van az AI, hanem a rábízott rész is egyre növekszik.
Nem is eredménytelenül, hiszen egyre rövidebb idő alatt lehet végigfutni a láncon. A 2024-es amerikai Scarlet Dragon hadgyakorlaton a 2003-as iraki háború adataival készítettek szimulációt, ahol a kétezer elemző munkáját egy húszfős stábra és az AI-ra bízták, akik óránként ezer célpontot jelöltek ki, és átlagosan 3,6 másodpercenként futott át egy döntés a láncon. Az Epic Fury első 24 órájában ehhez éles körülmények között átlagosan másfél percre volt szükség.
