A magyar jog szerint tankötelezettség van. A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 45. paragrafusa világosan fogalmaz: a gyermek köteles részt venni a nevelésben-oktatásban. Nem azt mondja, hogy iskolába kell járnia, hanem azt, hogy tanulnia kell. Ez elvben szabadságot jelent. A gyakorlatban viszont egészen mást kapunk.
A rendszer ma már nem a tanulást, hanem az intézményi jelenlétet kéri számon. Az egyéni munkarend engedélyezése központosított, nehézkes és gyakran elutasító. A bizalom helyét átvette az ellenőrzés.
A tankötelezettség így csendben, de következetesen iskolakötelezettséggé alakult. Ez nem csupán fogalmi csúsztatás, hanem szemléletbeli fordulat.
A törvény szerint a gyermek hatévesen tanköteles. Papíron. A valóságban viszont a gyerekek nem jogszabály szerint érnek. Van, aki hatévesen készen áll az iskolára, és van, aki még messze nem. Egy merev korhatár szükségszerűen igazságtalan, mert különböző fejlettségű gyerekeket kényszerít azonos pályára. A halasztás lehetősége létezik, de ma már nem a szülő és az óvoda közös felelőssége, hanem egy bürokratikus eljárás tárgya. Mintha a rendszer eleve gyanakvással tekintene arra, aki azt mondja: a gyermekemnek még időre van szüksége.
