Kijev belvárosában álltam, és úgy éreztem magam, mint aki egy alternatív univerzumban ragadt. Egyik oldalamon hömpölygött a nagyváros délutáni forgalma: egy csapat fiatal fiú csattogott gördeszkákkal, elegáns nő sietett a metró felé, hátizsákos férfi ugrott be a lehúzódó autóba. A sarkon pedig gyümölcsöt és virágot árultak kartondobozokból a kendős asszonyok. Átlagos kijevi délután.
És mintha csak én láttam volna az utca fölé tornyosuló fekete monstrumot: a kiégett, négyemeletes áruházat, amelynek sötét mélyéből az elszenesedett áruk szaga szivárgott a talajszintre.
Mintha mindenkinek természetes lett volna, hogy a rommal szemben olyan kuszán állnak az egykori piac bódéi, mint amikor nagyon nem jött be a dzsenga.
Pedig a feketéllő romok nyilvánvalóan nem az én lázálmom elemei voltak. Az újságok tele voltak a május végi brutális pusztítás híreivel. Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukrán dróntámadásokra hivatkozva indította el a négyéves háború egyik legmasszívabb csapáshullámát: 600 drónt és 90 rakétát lőtt ki Ukrajnára. A rakéták közt volt néhány Oresnyik nevű közepes hatótávolságú hiperszonikus rakéta is, ami jelzésértékkel is bír, mivel a diktátor nukleáris töltettel is felszerelheti azokat.
A csapások jó részét a fővárosra irányították, így csak Kijevben meghalt két polgár, és megsebesült további nyolcvan. Összedőlt harminc lakóépület, kiégett a már említett pláza, a piac, és egy irodaház. Megsérült az Ukrán Nemzeti Múzeum az ott látható műtárgyakkal együtt, továbbá az Operaház, egy stadion, és a Csernobil múzeum is.
Légitámadás után
Földes András
És mégis. Bár a rakétatámadás helyszíne nagyjából olyan pozícióban van, mint a Blaha Lujza tér Budapesten, az emberek látszólag ügyet sem vetettek a támadás nyilvánvaló nyomaira. Fokozom. Annyira nem volt téma az egész, hogy az épület körül kordonok sem voltak. Simán besétálhattam a pláza sötét barlangként tátongó tereibe, ahol felismerhetetlenné égett termékek sorakoztak a polcokon, és baljósan lengtek a mozgólépcső elemei. A tető is nyikorgott, így jobbnak láttam gyorsan visszatérni az utcára.
Hogy lehet így élni? Zavartalanul
A ház előtt gubbasztó, kiégett autók mellett egy férfi kísérte bicikliző kisfiát, és nem tudtam tovább türtőztetni a kíváncsiságomat: nem riasztja őket a romok látványa? Hogy lehet élni egy ilyen, a civileket is célzó háború közepette?
„Megszoktuk” – vonta meg a vállát a késő harmincas férfi, akit ápolt favágószakálla és laza pulóvere alapján egy reklámügynökségi vezetőnek tippeltem.
„A kisfia sem fél itt a romoknál?” – kérdeztem kissé alaptalanul, a szőke srác ugyanis inkább a biciklijére koncentrált. Kérdezd meg tőle, mosolyodott el az apa, majd lefordította a kérdésem.
Mintha azt kérdeztem volna a gyerektől, hogy nem furcsák-e a házak egy városban. A kisfiú a kiégett áruházra nézett, aztán a mellettünk álló, félig olvadt autókra, majd valami versikét kezdett szavalni. Az apa hiába feszegette a témát. „Kik csinálták ezt?” – tette fel a kérdést, amire a gyerek azt mondta, „a ruszkik, a rossz emberek”.
Kiégett autók Kijevben
Földes András
További kérdésekre pedig még azt tette hozzá, hogy „a rossz emberek elveszik a földünket”. A békéből érkező tudósító hiába próbált olyan válaszokat kicsikarni, amik számunkra értelmezhetőek lettek volna egy ilyen helyzetben.
Hallotta ő is a támadást? – kérdeztem, amire az apa megvonta a vállát: „Itt lakunk a közelben, nagyon hangos volt. Hallottad te is?” – fordult a fiához, aki zavartan forgatta a fején a pókemberes baseballsapkát. Csak biccentett, mint akit az ismeretlen bácsi a leckéjével nyaggat.
„Hallotta. Le is mentünk az óvóhelyre” – mondta az apuka. „Mindig lemennek?” – maradtam kitartó, de hiába. „A legtöbbször nem, de most erős volt a támadás” – zárta le a témát a férfi.
A kissé apatikus válaszolgatásból csak az mozdította ki a gyereket, amikor a megsemmisült piacról kérdeztem. „Itt vettük télen a karácsonyfát – fordította az apja. – Most amiatt aggódik, hogy idén már nem lesz karácsonyfánk. De mondtam neki, hogy majd máshol veszünk” – nevetett, miközben a kisfia már felszállt a biciklire, és billegve elindult a romok mellett.
McDonald's kilátással
A bizarrsági mutató csak tovább emelkedett, ahogy körbejártam az épületet. A túloldalon egy szerencsés módon sértetlen McDonald'sba botlottam, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a feketéllő emeletekre. Az ablak melletti asztaloknál ülők ügyet sem vetettek a káoszra. A legtöbben a mobiljaikba mélyedve majszolták a hamburgereket.
„Nem zavarja az ebédet a látvány?” – fordultam az ablaknál ülő nőhöz.
