Az évek során sokat volt Magyarországon, most ez az első ittléte az áprilisi választás óta. Milyen változást érzékel?
Egy boldog országot látok. Legutóbb 2019-ben jártam Magyarországon, és a repülőgépnél hat rendőr fogadott, körbevettek, és elkísértek a csomagfelvételhez. Tudtam, hogy követik a mozgásomat, s figyelik, kivel beszéltem – nekik sem akartam gondot okozni, így mostanáig Amerikában maradtam.
Először pedig az 1990-es évek elején érkeztem Magyarországra, amikor a kommunista párt éppen összeomlott. Semmi nem maradt, és úgy tűnt, mintha senki nem is lett volna kommunista. Ám az emberek nem látszottak olyan boldognak, mint most, mert a helyzet nehéz volt, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. Mint amikor valaki ketrecbe zárva él, s amikor kinyitják az ajtót, nem feltétlenül az az első dolga, hogy kimenjen. Mintha sokakban megmaradtak volna a régi szokások, mint a jobb ellátásért az orvosoknak fizetett hálapénz, jött a magas infláció és a költségvetési megszorítások.
Szabadság volt, de az emberek nem voltak biztosak abban, hogy ezt akarták.
És most?
Talán még korai megmondani, de az új kormány fantasztikus. Olyan, mintha máris megváltoztak volna a dolgok.
Ami az idén történt, az népi mozgalom volt, míg ami 1989-ben, az inkább egy szerencsés „történelmi baleset”.
A Szovjetunió úgy döntött, hogy több szakaszban szétesik. Most viszont meg kellett küzdeni a változásért, és azt ezért tekinti mindenki a magáénak. A közbeszéd teljesen megélénkült, amibe az is beletartozik, hogy a Facebookon tömegek esnek neki a kormánynak, ha olyan döntést hoz, amit nem szeretnek. És ahogy hallom, a kormány válaszol, az újságírók telefonjaira éppen úgy, mint a követségekére. És bocsánatot is kér. Mint a minapi demonstráción, ahol a tanárok kirúgásáról emlékeztek meg, és az új oktatási miniszter a magyar állam nevében bocsánatot kért.
Nem túl szép az a kép, amit lát?
Távolról is jól néz ki, de közelről még jobban. A magyarok ugyanakkor nem tudják levetkőzni a szkepticizmusukat, hogy ez vajon meg is marad-e. Nem véletlen, hogy amikor Karinthy lefordította a Micimackót, akkor Fülest központi karakterré tette, mert ő az, aki azt mormogja, hogy ez most jó, talán még egy kicsit ki is tart, de azért bizonytalan is benne, hogy így lesz. A magyarok ilyenek.
