Fél éve voltak a választások. A város utcáin megélt eufória utáni napokban arról írtam, hogy bármilyen erővel hajlítgatják, eltörni nem tud a valóság. Hogy mi, kelet-európai kisállamként hozhatjuk el az igazság utáni világ végét: hogy az emberi méltóság nem pártpreferencia kérdése.
Fél év egyszerre tűnik sok és kifejezetten kevés időnek. Már a legelső időszakban, közvetlenül a választások után elindult a munka – kiáltványok, nyílt levelek, röpiratok, megfejtések, esszék és posztok kerültek a nyilvánosságba. Közelebbről figyelve a kulturális területet, szinte nem volt ágazat, amelyik ne hallatta volna a hangját. Miután a csizma lekerült a mellkasokról, megszűnt a közös ellen, el kellett kezdeni egymással beszélni. Azóta is folyamatosak a viták, helyezkedések, felháborodások, kavarások, bénázások, megvalósulnak szép gesztusok és szerencsétlen lépések is. Az természetes, hogy nem mindenki ugyanúgy képzeli el a szép új világot.
Nyíltak legyenek a pályázatok például egy befogadó színház élére? Maradhat pozícióban bárki, aki szolgált az előző rendszer alatt? Mi történjen a 2010 óta felhúzott intézményekkel? Hogyan épüljön ki az új támogatási struktúra és mi a szerepe ebben az államnak? Mi a felelőssége egy szórakoztató, kereskedelmi csatornán futó műsornak a közbeszéd alakításában? Mit értünk kulturális közszolgálat alatt? Mi lesz a megszűnésig sodort független csoportokkal, autonóm szereplőkkel? Régebbi és újabb kérdések, amiket még hosszan fogunk rágni.
Feldolgozni, megépíteni – és közben arra is figyelni, hogy az egészbe ne őrüljünk bele: sok év után nem túlélni szeretnének azok, akik körül elszívták a levegőt, hanem élni.
A kulturális terület türelmetlensége érthető. A sokféle szakmai kérdés mellett az egyik legáltalánosabb, ami az évad beindulásával mindenhonann szembejön, hogy az új rendszer megadta-e már a lehetőséget: nem csak a túlélésre, hanem az életre is. Kenyér mellé nem a cirkuszra vágynak az alkotók és a szervezők, hanem végre a rózsára is. Az pedig idő, amíg kihajt.
Mocskos idők
Mit teszünk, ha benyitunk egy házba, aminek az összes szobája romokban áll? Vonzó lehetőségnek tűnik, hogy
- A: ledózeroljunk és felgyújtsunk mindent;
- B: kihívjunk egy csomó overallba öltözött ismeretlent, hogy helyettünk rámoljon;
- C: felhívjuk Winston Wolfe magyar ekvivalensét, hogy ő mondja meg, mi legyen.
Ha szeretjük a házat, és élni is tervezünk benne, egyik megoldás sem lesz megfelelő. Hogy ezt az iskolás metaforát továbbvigyem, kénytelenek vagyunk körülnézni. Ha mindent ész nélkül kidobálunk, nem fogjuk megérteni, mitől került a ház ebbe az állapotba. Ha jól szeretnénk csinálni és hosszú távra tervezünk, az egyszerre lesz káoszos és koszos, megspórolhatatlan és időigényes.
A munkát megnehezíthetik a valósághajlítgatásra tett jelenlegi kísérletek is, de épp úgy tűnik, ezek nem sikeresek. Orbán Viktor gyakorlatilag összeesküvés-elméletek szintjén beszél sületlenségeket különböző, őt még elcipelő csatornákon. A maradék fideszes valóságvetítőben Bencsik András és Velkovics Vilmos mindenféle szégyenérzet nélkül, 15 éves lemaradással mereng azon, hogy manapság a szósal médián zajlik a politika, és mindenfelé ott kínálgatja magát a fake news – amit a nép még örömmel is fogyaszt.
Rózsa volnék
Közelítve 2026-hoz: az algoritmus könyörtelenül követeli azt, ami hangos és látványos (a Metán jelenleg: bulvár). Ez természetesen nem magyar sajátosság, a rendszert óceánokról túl csavargatja pár túl nagy hatalommal rendelkező óriásvállalat. Ömlik tehát a retinákba a cirkusz, amire a népnek mindig is szüksége volt amennyiben a kenyeret már megkapta.
A „Bread and Roses” – Bread for all, and Roses, too', vagyis kenyeret mindenkinek, és rózsát – régi, az 1910-es években rögzült politikai szlogen. A választójogért küzdő, munkás nőmozgalmakkal, Helen Todd aktivista beszédével, James Oppenheim versével és egy 1912-es, massachusettsi textilgyárban történt sztrájkkal szokás összekötni.
A szlogen egyszerre jelentette a méltányos bérezés és a méltóságteljes munkakörülmények iránti igényt is.
A rózsa motívum mögött sokféle történetet találhatunk, az egyik legenda épp Magyarországhoz köthető. Eszerint Árpád-házi Szent Erzsébet egy alkalommal kenyeret vitt a szegényeknek, és mivel félt, hogy jótékonyságát megtilthatják, azt mondta, kosarában rózsák vannak. Mikor kérdőre vonták, valóban illatos rózsákká változott a kenyér.
A mondás az évek során sokféle jelentésréteget és feldolgozást kapott – erről Rebecca Solnit a levélben már említett remek esszékötetben, az Orwell’s Rosesban hosszan ír –, de a lényeg változatlan: a rózsa is alapvető szükséglete az embereknek. Nem csak a nőknek, minden embernek. A virág helyére mindenki behelyettesítheti, ami számára a méltót, a szépet, az örömtelit, a kedveset jelenti. Ami spontán, játékos, jelenlévő, kreatív, egyszerre törékeny és erős.
Enélkül nincs tudomány, művészet, kultúra, de egészséges test vagy egészséges társadalom sem.
James Oppenheim: Bread and Roses, részlet
(...) As we come marching, marching, we battle, too, for men—
For they are women's children and we mother them again.
Our lives shall not be sweated from birth until life closes—
Hearts starve as well as bodies: Give us Bread, but give us Roses!
As we come marching, marching, unnumbered women dead
Go crying through our singing their ancient song of Bread;
Small art and love and beauty their drudging spirits knew—
Yes, bread we fight for—but we fight for Roses, too. (...)
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
A nyitókép Tina Modotti Roses (Mexico, 1924.) című munkája. A levél elején az adott időszakban látogatható kiállítást találtok, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
KIÁLLÍTÁS A HETEKBEN ROVATUNK
Hol? Ludwig Múzeum
Mi? Walk This Way. A gyaloglás művészete
Miről? „A gyaloglás az emberi mozgás egyik legalapvetőbb formája, amely túlmutat annak nyilvánvaló praktikus, mindennapi funkcióján: kultúrtörténeti jelenségként, a megismerés és a gondolkodás eszközeként, művészeti aktusként, valamint filozófiai módszertanként is értelmezhető.” Kurátorok: Készman József, Máté Zsófia.
Mikor? Október 9. és január 31. között.
