A rengetegféle tartalom közül, ami Budapest valaha volt legnagyobb házibulija óta felém ömlik, az egyiken azóta is gondolkodom. Egy olyan, most is független médiában dolgozó ismerősömnél láttam, akit egy régi, számomra meghatározó szerkesztőségből ismerek. Azt a szerkesztőséget akkor – több, mint tíz éve – egy olyan ember verte át, aki azóta előkelő helyet foglal el az ország szégyenlistáján.
A reel, amit a hosszú vasárnap éjjel-hétfő hajnal tengelyen kisztorizott az ismerősöm, a Truman show végét mutatta: sokféle ember utcán, kocsmában, otthon a kádban vagy a kanapén ülve mind képernyőt néz. Ugyanazt a tartalmat, ugyanakkor. Azt figyelik, ahogy Truman szó szerint a világának végére ér. Egyszer még a kamerába mosolyog, majd kinyitja az ajtót, és kiszabadul. Az őt figyelők ebben a pillanatban
egymás nyakába borulnak, nevetnek, sírnak, énekelnek, üdvrivallnak, kezükkel a levegőbe hadonásznak, átjárja őket az eufória. Pontosan ezt élték át rengetegen vasárnap éjszaka.
Amióta az ember különféle eszközöket kezdett használni ahhoz, hogy kommunikálni tudjon a másikkal, a saját valósága megformálását is a kezébe vette. Hogyan mutatod meg a másiknak, hogy te mit látsz? Szürreális művészeti gyakorlatoktól valósághű dokumentációig végtelenféle eredményt tudunk létrehozni, ember és valóság viszonyát hosszú történelmünk során rengeteg tudományos-kreatív-művészeti munka dolgozta fel. A 21. század elejére aztán a technológia egészen új szintre emelte a lehetőségeinket – ezt pedig a hatalmat óhajtók, politikusok és királyok, természetesen felismerték.
Valóságformálási kísérletük az egyik legemberségesebb együttélési rendszer, a demokrácia alapjainak szétrombolásáig jutott. Mára közhellyé vált, hogy képesek lettünk egymás mellett fizikailag ugyanabban, de mentálisan eltérő valóságokban létezni. Hogyan válasszunk magunknak megfelelő képviseletet, mikor a szabad információhoz való hozzáférés jogát elveszítettük? Hogyan működhet a demokrácia, ha az információ annyira eltorzul, hogy abban sem tudunk megegyezni, hogy milyen színű az ég? Akkor hogyan mutatom meg neked, amit látok?
A magyar valóságjhajlítási kísérlet 2026-ra világszerte komoly figyelmet kapott. A hosszú évekig tartó munka eredményét irigyen követhették a világ erős emberei, egy különösen hataloméhes köztük ugyanis igazán hírhedtté tett minket. Könnyebben lehet megvezetni és elnyomni azt, aki már átélt valamilyen traumát. Kelet-európai kisállamunk nyomorúságával, jobbról-balról megviselten, másod- és harmadgenerációs túlélőkkel remek alany volt.
Aztán megtörtént, amit sokan már elképzelni se tudtunk: április 12 azt mutatta meg – nekünk és az egész világnak –, hogy bármilyen erővel hajlítgatják, eltörni nem fog a valóság.
Egy egész társadalom tanulja épp, hogy hihet a szemének, bízhat az értékeiben, az olvasmányaiban, a tanáraiban, abban, hogy ha kettőt meg kettőt összead, abból négy lesz. Hogy az embertelenség, az ellenségképgyártás, a gyűlölködés nem kell. Senkinek nem kell.
16 év nagyon hosszú idő. Az én generációm az előző rendszerváltás pillanatában született, optimista gyerekkor után a fiatalságunkat Orbán Viktor rendszerében töltöttük. Hosszú időn keresztül tapasztaltuk, hogy a legalapvetőbb igazságért is küzdenünk kell, a legnyilvánvalóbb valóságra is tíz ujjal, ordibálva kell mutogatnunk. Az egyik legszemélyesebb érzésünkkel, a reményünkkel játszottak cinikusan, mikor gúzsba kötötték a képzeletünket.
Mindannyiunknak, akik valamilyen, a rendszerrel szemben meghatározott munkát végeztünk – hiszen előbb minket jelölt ki ellenségének nevezett rendszer –, a fiatalságunk kövek letételéről, kísérleti munkáról, terek megépítéséről, próbálkozásokról és ezzel együtt sorozatos elbukásról, kiégésről és a nyomában járó szorongásról ugyanúgy szólt.
A mostani, vadonatúj tapasztalat viszont azt tanítja: nem volt hiába. Az egész nem volt hiába.
A következő fiatal generációnak raktunk le köveket, építettünk meg tereket, hibáztunk és tanultunk. Ahogyan arra sokan rámutatnak ezekben a hetekben, a mostani rendszerváltást első szavazóként megélő fiatalok olyan felhajtó erővel bírnak, ami kombinálva az előttük járók, a mi keservesen megszerzett tapasztalatainkkal, most valódi, történelmi esélyhez juttathat egy egész országot. Túlélő csak akkor lehetsz, ha voltál áldozat is.
Sokan visszakaptuk a valóságunkat, sokaké viszont ugyanezen az április 12-i éjszakán hullott a darabjaira.
Azoknak, akik tudatosan – vagy gyengeségből, gyávaságból, az intelligenciáját senkinek nem akarom megsérteni – építettek hamis valóságot, akik azt hazudták, hogy „a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő”, nekik felelősséget kell vállalniuk, mindenkiért.
Azokért, akiket lehazugoztak, és azokért is, akiknek hazudtak.
Most minden lehetőségünk megvan rá, hogy kövessük Trumant és szétnézzünk, mi van az ajtón túl. Szerintem jó sok közös meló. Kezdjünk bele!
Budapest olyat mutatott vasárnap, amire mindig emlékezni fogunk. Következzen hát az első olyan programfelhozatal, amit az előző rendszerben, sokan erős ellenszélben szerveztek, de már az új rendszerben valósíthatnak meg. A hírlevél elején találtok az adott időszakban látogatható kiállítást, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
KIÁLLÍTÁS A HETEKBEN ROVATUNK
Hol? Ludwig Múzeum
Mi? Black Mirror. A jövő hosszú árnyéka
Miről? „A Ludwig Múzeum több évtizede bővülő gyűjteményében jól körülírható egységet képeznek azok a kortárs alkotások, amelyek elképzelt jövőképekkel foglalkoznak. A jelent – valamilyen szempontból – a múlt disztópikus megvalósulásaként értelmezik. A kiállításban megjelenő 90 mű egyfajta fekete tükörként szolgál: nemcsak jelenünket látjuk benne, hanem egy felsejlő jövővíziót is, így segít megérteni, milyen potenciális jövő az, amelyet szeretnénk elkerülni.”
Mikor? Október 18-ig. Április 19-én tárlatvezetés délután négytől.
