HVG: Hosszú pályafutása során olyan színészlegendák partnere volt, mint Bajor Gizi, Somlay Artúr vagy Tímár József, Kolozsvárhoz mégsem lett hűtlen. Nem fájt, hogy soha nem hívták Pestre?
S. E.: Köszönöm a kérdést! Hosszú történet ez. A háború alatt, mint minden nemzeti színházi tagnak, nekem is mentességet kellett volna kapnom a katonai szolgálat alól. A mozgósításkor mégis Kőbányára vezényeltek egy légvédelmi egységhez. 1944 végén eldöntöttem, hogy hazaszököm. Másnap indultam volna Kolozsvárra, de fogságba estem...
HVG: Már civilben volt, vagy még katonaruhában?
S. E.: Egy orosz katonai köpenyben. Olyan naiv voltam ugyanis, hogy azt hittem, Pesten filmezni is fogok, ezért az egész színpadi ruhatáram velem volt, és hamarjában azt kaptam magamra. Csak annak köszönhetem életben maradásomat, hogy jelentkeztem az oroszok által szervezett új hadseregbe. A háború után aztán Staúd Géza, a későbbi jeles színháztörténész hívott, maradjak Pesten, és a színészkamarában vegyek részt az Erdélyből jött vagy menekült színészeket vizsgáló igazoló bizottság munkájában. Én köszöntem szépen a felkérést, de inkább hazamentem Kolozsvárra.
HVG: Így nem lett budapesti, nemzet színésze, Kossuth-díjas...
S. E.: Ami egyetlen szavazaton múlott. 1995-ben Kányádi Sándor ajánlott engem, de a Kossuth-díj-bizottságban Kállai Ferenc – aki nem kérdés, hogy nagyon nagy színész – leszavazott, mondván: ki ez a Senkálszky, nem ismerem.
HVG: Párton kívüliként hogyan lett a kolozsvári teátrum igazgatója?
S. E.: 1964 februárjában, alig egy nappal az után, hogy a zseniális rendező, Harag György kinevezési ígérettel tért vissza a pártbizottságról, engem is behívattak. Felszólítottak: lépjek be, mert engem akarnak kinevezni igazgatónak, az pedig csak párttag lehet. De, mondom, annyi botcsinálta direktor után van már egy igazi jelöltjük: Harag. Róla azonban nem voltak hajlandók tárgyalni velem, viszont ott helyben döntenem kellett, hogy én vagy megint valaki hozzá nem értő jöjjön.
HVG: A direktori éveket különösebb konfliktusok nélkül vészelte át. A legtöbb színészpálya a nyugdíjjal le is szokott zárulni, az öné viszont 1977 óta – a kritika szerint – látványosan megújult.
S. E.: Hálás lehetek a sorsnak, hogy nyugdíjasként is dolgozhattam Haraggal, aki csodálatosan vezetett rá egy másfajta színészetre. Egyik szerepemben olyan öregembert játszottam, aki szenvedélyes tánccal bizonyítja újdonsült feleségének, hogy még sok mindenre képes. Olyan virtussal lejtettem, hogy Harag felkiáltott a színpadra, vigyázzak, mert bajom eshet. De én csak roptam tovább, hogy bebizonyítsam: ezt is tudom!
HVG: A százlejes bankjegyen Ion Luca Caragiale, a román színház egyetemes rangú szerzője látható. A magyar színháztörténetből ön szerint ki lenne hasonlóra méltó?
S. E.: Nehéz kérdés, mert sok kiváló színészünk is van. Talán Somlay Artúr.
HVG: Hogy éli meg, hogy az erdélyi fiatalok szemében szinte intézmény, élő legenda?
S. E.: Szerencsém volt.
HVG: Van olyan alakítása, amelyikkel utólag nincs megelégedve?
S. E.: Nem mondom, hogy mindig kifogástalan voltam. Hiányérzetem talán abból az időből van, amikor kötelező volt szovjet darabokban játszani, papírmasé figurákat keltve életre. Fájdalmas korszak volt...
HVG: Maradt beteljesületlen szerepálma?
S. E.: Minden színésznek akad, de már nincs jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy új szerepre készülök. Az izraeli Hanoh Levin Téli temetésében játszom. Februárban kezdődnek a próbák, március végén premier, tehát feladatom van.
SERF ANDRÁS
