„Nem használok számítógépet, de garantálom, egyetlen adat sem helyes, ami fent van rólam a neten” – megy elébe a helyreigazításoknak a 68 éves, majdnem hollywoodi filmszínész. Az acélos tekintetű legenda egy északolasz kisvárosban látta meg a napvilágot. A papa carabinieriként, a mama háztartásbeliként nagy anyagi nehézségek között nevelte a népes családot. A kisfiú már korán ki akart törni, ám előbb még polgári karrierre kényszerült: kereskedelmet tanult, sőt a milánói egyetemen közgazdaságból pallérozta tovább magát. Ezt aztán soha nem fejezte be, miután 21 éves korában a katonaság után pénzkeresési célból fényképészsegéd lett. Főnökét képregényfotózásra kérték fel, és mit ad isten, az ifjú Nero is a gép elé állhatott. Onnantól aztán megállás nélkül forgott a kamera. Előbb az 1965-ös monumentális A Bibliában tűnt fel, de a világsikert csak a spagettiwesternekben – például a Djangóban és a Keomában – nyújtott alakításával érte el. Közben az 1967-es Camelotért majdnem Oscar-díjat kapott, miközben egyre szélesebb skálán kamatoztatta képességeit; évtizedeken át krimikben és a legjobb nevű rendezők által készített (történelmi) drámákban domborított. Az 1980-as években már kifejezetten B kategóriás filmekben is megmutatta magát, mint például A Kobra napjában és A nindzsa színre lép címűben. Az 1990-es évektől kezdve több magyar vonatkozású történelmi filmben is feltűnt, így a Julianus barátban, a Honfoglalásban és a Sacra Coronában, a Báthory Erzsébetről szóló új alkotásban pedig II. Mátyást alakítja.
„Vanessa Redgrave színésznővel 42 éve keltünk egybe, igaz, kicsit mozgalmas volt a magánéletünk, különválásokkal és kibékülésekkel” – igazít helyre még egy történelmi tévedést Nero, akinek 1969-ben született fia forgatókönyvíró és rendező. A Londonban és Rómában élő filmsztár, producer és rendező büszke a róla elnevezett borra, amely nemrég a bázeli borfesztiválon 3900 versenytárs ellenében nyerte el az első díjat, „igaz, a készítéséhez semmi közöm, egy barátom csinálja”.
– Az itteni közönség az utóbbi években hozzáedződhetett, hogy nincs valamirevaló magyar történelmi játékfilm ön nélkül. Honnan ez a vonzalom a régiónk iránt, hiszen már egy 1969-es jugoszláv filmben is láthattuk Yul Brinner és Orson Welles oldalán.
– Ez úgy indult, hogy Tito, Jugoszlávia elnöke szeretett volna egy igazán nagy filmet készíttetni a neretvai csatáról. Szó szerint azt mondta, hogy a nemzetközi színészgárdából első helyen engem akar, mert nagy hívem. Feleségével, Jovankával a forgatás után többször is meghívott brioni nyaralójába, ahol például fotókat laboráltunk. Tito ugyanis azt képzelte magáról, hogy jó fényképész, pedig – és én igazán értek hozzá – nagyon rossz fotós volt.
– Talán nem bántjuk meg azzal, hogy ön sem a szakmája csúcsát jelentő B kategóriás filmjeivel írta be magát az egyetemes filmművészet annaleseibe. Elmondja, mi vitte rá, hogy például eljátssza A nindzsa színre lép főszerepét?
– A szerepet eredetileg Mike Stone karate-világbajnok kapta. 1980-ban éppen a forgatás helyszínén, a Fülöp-szigeteken tartózkodtam a kormány vendégeként. Összefutottam a producerrel, aki két nappal később remegve telefonált, nagy baj van, a maestro istenien mozog, de pocsék színész, és kérte, segítsem ki őket. Egyáltalán nem voltam felkészülve a szerepre, de nagyon sportos ember vagyok, és egy nap alatt megtanították a főbb mozdulatokat.
– Egyébként el szokta olvasni a kritikákat, amiket egy-egy film után kap?
– Fiatal koromban nagyon fontos filmekben játszottam, mégis kaptam rossz kritikákat, most meg teli tüdővel dicsőítik ugyanazokat a műveket. Szerintem arról lehet szó, hogy akkoriban túl szép fiú voltam ahhoz, hogy elismerjék, jó is vagyok. Ugyanez volt a baj Paul Newmannel is. Ha pedig egy színész nagyon tetszik a nőknek, akkor biztos, hogy még jobban alávágnak.
– Nemcsak a szebbik nemnél vágódott be, hanem a világ számos diktátoránál is. Sosem tartott attól, hogy kurzuscélokra használják, s önnel legitimálják az elnyomó rendszert?
– Á, dehogy! Soha nem merült fel bennem ilyesmi.
– Persze alighanem volt e nélkül is elég baja a művészvilággal. Tényleg, könnyen meg tudta szelídíteni a hollywoodi fejeseket?
– Nagyon fiatalon, 23 évesen kerültem Hollywoodba, és a korszak egyik legfontosabb filmjében játszottam, az egy évig forgatott Camelotban, amelyben az általam énekelt betétdal kapott Oscart. Évekig szerződés kötött a Warner Brothershez, de rájöttem, nekünk teljesen más a kultúránk. Pedig akkoriban én voltam Hollywoodban a nagybetűs európai színész, a legjobbak engem akartak. Mikor lejárt az öt filmre kötött szerződésem, olaszországi barátaim nyaggattak, hogy menjek haza, mert nélkülem nem tudják megcsinálni a filmjeiket. Jack Warner azzal marasztalt, hogy óriási világsztárt csinál belőlem.
– De ön kalandvágyból inkább visszatért az öreg kontinensre, sőt Kelet-Európában az egyik legnagyobb nyugati sztárrá nőtte ki magát. Mégis, milyen körülmények között aktiválta újra magát a kilencvenes években a Kárpát-medencében?
– Felhívott Rómában egy magyar producer, hogy itt van ez a Julianus barát, amit szeretne leforgatni, és amiben lenne egy epizódszerep a számomra. Tetszett a történet, elfogadtam. A forgatás alatt megemlítettem Koltai Gábornak nagy szerepálmomat, Attilát. Mondta, majd megcsináljuk, aztán néhány év múlva felhívott azzal, hogy van egy jobb ötlete, a Honfoglalás. Így lettem Árpád, a magyar hős. Majd jött a Sacra Corona, két éve pedig az Almási Tamás rendezte Mario, a varázsló, amit társproducerként is jegyeztem.
– Koltai nem hívogatja mostanában, hogy esetleg lennének újabb tervei? Ki tudja, talán a választások után megint lesznek monumentális történelmi filmek.
– Rég beszéltem vele, lehet, hogy gyártási nehézségei vannak, talán nem jut mostanság pénzhez. Én a Gettómilliomoshoz hasonló filmet szeretnék elkészíteni egy vak emberről, akinek különlegesek a képességei, de a nyomorát a televízió a nézettség növelésére használja.
– Kíváncsian várjuk. Amúgy, ha elfogad egy felkérést, mennyire azonosul a szereppel? Ha nindzsát alakít, küzdősporttáborba vonul, amikor meg – mint a most bemutatott Báthory-filmben – II. Mátyás királyt idézi meg, beül a könyvtárba a magyar történelmet bújni?
– A színésznek vagy van ösztöne, vagy nincs. Középszerű színészként lehet napestig tanulni és kutatni, mégsem lesz jó az ember. Ha viszont megvan a megfelelő mesterségbeli tudás és élettapasztalat, bármit el lehet játszani hitelesen. A lényeg, hogy ne vesszen ki az éhség a színészből.
– Csak azt ne mondja, hogy még most is megvan önben ez az éhség!
– Az a szép az életemben, hogy még mindig éhes vagyok. Abban a pillanatban, hogy jóllaktam, abba fogom hagyni.
– Ha úgy hozná az élet, volna annyira éhes, hogy akár még most is eljátszaná Attilát?
– Az életkorom miatt kicsit ódzkodnék, most már talán egy kicsit öreg vagyok hozzá.
– És szerencsés csillagzat, jó forgatókönyv és igen kedvező ajánlat esetén?
– Ja, úgy persze.
IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
