Nincs olyan párt ma Magyarországon, amelyik a magyar földpiacra rá akarná ereszteni a külföldi vevőket. Csupán néhány kávéházi értelmiségi csoport ragaszkodik Széchenyi földpiacot felszabadítani akaró, a magántulajdon szabadsága mellett érvelő álláspontjához. Sokan azt hiszik, az Európai Unió azért akarja, hogy a nemzeti korlátozások idővel kikerüljenek a piaci szabályozásból, mert a régi tagállamok mohó spekulánsainak, terjeszkedő vállalatainak és gyarmatosítani szándékozó gazdálkodóinak akar teret nyitni. A nemzeti paranoia megóv az ismeretszerzés és a gondolkozás kínjától. A külföldiek termőföldvásárlását korlátozó 1994-es magyar törvény érvényben tartásának hosszabbítását kezdeményező pártvezetőket azonban nem a paranoia vezeti. Hanem annak belátása, hogy a szenvedélyektől félve nem mertek – vagy alapos ismeretek híján nem tudtak – kialakítani távlatos, gazdasági érdekeket és tájvédelmet egyaránt szolgáló magyar birtokjogot.
Természetesen az EU döntéshozói jól tudják – sok honvédőnél sokkal pontosabban –, hogy a föld különleges termelési tényező. Birtokokba rendezésének egyszerre kell szolgálnia a hosszú távú gazdálkodói érdekeket és a táj felelős használatát. Ezért általában fontos, hogy a gazdaságok lehetőleg összefüggőek legyenek (így előtérben áll a tanyasi gazdaság, a farm, a faluból irányított gazdasággal szemben), hogy megóvják a gazdaságok stabilitását (hiszen tartós birtokok nélkül sem okszerűen gazdálkodni, sem célszerűen beruházni nem lehet), és hogy a földhasználat és birtokalakítás összhangban legyen a térségbeli programokkal, a kollektív infrastruktúrával és a környezetvédelmi előírásokkal.
Emellett az EU szerint az is természetes, hogy több országban előnyben részesítik a helyiek birtokszerzését a távol élőkével szemben, avagy – mint a franciák és az osztrákok – a helyieknek biztosabb megélhetést nyújtó birtokalakítókat preferálják, nem pedig az extenzív hasznosítókat. Az a gyakorlat is elfogadott, hogy gazdaságpolitikai megfontolásból különleges feltételeket szabnak – például tanult agronómus, avagy megfelelő gazdálkodási gyakorlattal rendelkező személy kezelhesse csak a birtokot –, a helyi programokba illeszkedő termelőknek, fejlesztőknek, szolgáltatóknak előnyt biztosítanak, vagy a kistérségi gazdák képviselői beleszólhatnak abba, hogy ki vehet meg egy gazdaságot. A preferenciák érvényesítésének nincsenek általánosan elfogadott jogi formái, mindenütt az országos jogrend sajátosságaihoz illeszkedve igyekeznek érvényesíteni az ott élők törekvéseit.
Uniós csatlakozásunkkor az EU azt üzente, hét év elég lesz arra, hogy eldöntsük, mit akarunk: a gazdálkodók, az adott falu vagy falucsoport határának használatában érdekeltek preferálását vagy azt, hogy a szabad földpiac révén tőkevonzóvá és újításbefogadóvá váljon a magyar agrárium. Ez tehát a releváns kérdés.
Nálunk a szocialista rend felszámolását olyan törvények formálták, amelyek kifejezetten megnehezítették – és megnehezítik ma is – a gazdálkodási racionalitás és a tájvédelem szempontjából legfontosabb elv érvényesítését, azaz a tartósan birtokokba rendezést. Ezért olyan gyenge a mezőgazdaságunk, és a kilencvenes évek vége óta élelmiszeriparunk tőkevonzó képessége. A tartósan birtokokba rendezés garantálása fontosabb ugyanis, mint az, hogy ki vehet földet. A kárpótlási és a szövetkezeti átalakulási törvény a tulajdon szentségére hivatkozva a termőföld zömét kis parcellákra osztotta, és nem gazdálkodó távol élők tulajdonába adta – anélkül, hogy kényszert alakított volna ki a birtokformálásra. A gazdálkodni akarók persze keresték a birtokformálás, vagyis a földdarabok, a gépek, az épületek, az állatállomány egyesítésének módját. Az amerikaias út tűnt járhatónak: rokonok, ismerősök, földtulajdonukkal gazdálkodni nem akarók, összeadván vagyonelemeiket, ezrével alapították a társaságokat és a kisszövetkezeteket.
Ám 1994 februárjában az agrártörvényhozás antiliberális fordulatot vett. Nemcsak a földtulajdon méretét maximalizálta 300 hektárban (ami legföljebb a képmutatást növeli), hanem megtiltotta a külföldiek földvásárlását (na bumm!), valamint azt, hogy gazdasági társaságok (köztük szövetkezetek) földet vegyenek. Emellett a tartós földbérletek helyett lehetővé tette az egyéves bérleteket is. A törvényhozók szövetkezet- és szövetkezetitag-ellenes dühe máig akadályozza a birtokok stabilizálódását. Ha a politika az osztozkodási szabályokat elébe állítja a gazdálkodás biztonságát szolgáló szabályoknak, sokkal többen lesznek a vesztesek, mint azok, akik a cukorkaosztáson nyernek.
Az osztozkodási törvények, megtetézve a termőföld több mint felét művelő „jogi személyek” földvásárlási tilalmával, nemcsak tereltek a földspekuláció felé, hanem egyenesen szükségessé teszik azt. Az 1994-es törvény a spekulációs piacot a gazdaságok (családtagjaik bevonásával egyéni földvásárlásra kényszerített) nagymenőin kívül falusi kocsmárosoknak, kereskedőknek, kisvárosi ügyvédeknek és néhány specializált irodának nyitotta meg. Elsősorban az ő játszóterüket védjük.
JUHÁSZ PÁL
(A szerző agrárszociológus)
