„Az USA hanyatlása 2003 óta felgyorsult. Amerika nem tudná megszállni Iránt, sőt hamarosan Irakból és Afganisztánból is ki kell vonulnia” – jelentette ki magabiztosan a múlt héten a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tartott előadásán Immanuel Wallerstein, az amerikai Yale Egyetem szociológiaprofesszora. Az úgynevezett világrendszer-megközelítés kidolgozójaként számon tartott, a nemzetközi újbaloldal által szinte prófétaként tisztelt tudós további előrejelzéseket is tett, például azt, hogy a dollár hamarosan elveszti világvaluta jellegét.
Nem ő az egyetlen olyan tudós, aki évtizedekkel korábban kidolgozott elméleti alapról kiindulva a közeli és távoli jövőre vonatkozó jóslásba bocsátkozott. „Várjanak 20 évet, és írjanak nekem!” – ajánlott fogadást hallgatóságának 2007 nyarán egy San Franciscóban tartott előadásán az akkor 54 éves Francis Fukuyama azzal a tételével kapcsolatban, miszerint a gazdasági modernizációhoz elengedhetetlen a demokrácia. Az 1989-ben egy cikkében, majd 1992-ben könyvében a történelem végét – pontosabban a liberális demokrácia mint ideológia végső győzelmét – meghirdető politológus-filozófus e beszédében azt jósolta, legfeljebb két évtized alatt Kelet-Ázsiában is bebizonyosodik: a gyors gazdasági fejlődés nem párosulhat autoritárius rezsimmel.
Komoly társadalomtudóshoz talán méltatlannak tűnhet napi politikai ügyekre vonatkozó jóslatokat megfogalmazni. Holott a 20. században élt, ausztriai születésű brit filozófus, Karl Popper még azt tanította, csak az az elmélet tekinthető tudományosnak, amelyik tesztelhető, mert egyértelmű előrejelzések következnek belőle. A valóság mégis inkább tanítványát, a pályáját matematikusként kezdő, magyar származású tudományfilozófust, Lakatos Imrét látszik igazolni, aki rámutatott: a tények nem elég makacs dolgok ahhoz, hogy képesek legyenek egy-egy tudományos elmélet megcáfolására. A Popperhez hasonlóan a patinás London School of Economicson oktató Lakatos az 1970-es évek elején tudománytörténeti példák sorával demonstrálta, hogy a valóság hiába cáfol rá feketén-fehéren valamely előrejelzésre, a teóriát annak kiötlője mindig meg tudja menteni néhány segédtétel beiktatásával
Különösképpen igaz ez a társadalomtudományokra. Meglehet, csak ennek köszönhető, hogy Wallerstein az 1970-es évek eleje óta tucatnyi könyvében elemzett világrendszer-teóriája máig hivatkozási alap. E szerint a társadalmi változásokat nagyjából Amerika felfedezése óta nem nemzeti keretekben kell vizsgálni, hanem a világgazdaság egésze szempontjából, ahol egyenlőtlen gazdasági zónák – centrumok és perifériák – különböztethetők meg. Előbbiekbe a gazdaságilag és technológiailag fejlett, iparosodott térségek tartoznak, utóbbiak közé pedig a világkereskedelem segítségével kizsákmányolt, aktuális nyersanyag- és munkaerő-exportőrök.
Wallerstein közel 30 éve ontja magából az Amerika érdekeit szolgáló világkapitalizmus bukására vonatkozó, konkrét időtáv és gazdasági megalapozás nélküli jóslatait – hangsúlyozza az American Journal of Economics and Sociology című folyóiratban 2007 novemberében megjelent tanulmányában Andrew Savchenko amerikai szociológus. Nem ő az egyetlen, aki a tudós gondolatait korszerűtlen Marx-apologetikának tartja. Wallerstein azonban – amint azt budapesti előadásán is tette – hosszan képes sorolni az Amerika hanyatlását igazoló eseményeket. Például a Kereskedelmi Világszervezet 1999-es seattle-i tanácskozására időzített antiglobalista megmozdulást, ami úgymond egy liberalizáltabb világpiac létrejöttét hiúsította meg, illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsának az iraki háborút elutasító 2003-as határozatát, ami az USA külpolitikájának korábban sosem látott arányú nemzetközi elutasítását jelentette. A HVG-nek nyilatkozó tudós a 2008-ban kezdődött pénzügyi világválság mellett a „kapitalista világrendszerben csak ideiglenesen elzárkózni képes, a félperiferikus zónába tartozó” Szovjetunió felbomlását is a megközelítését alátámasztó események közé sorolta.
Utóbbi főként azért meglepő, mert éppen ez a történelmi fordulat ihlette Fukuyama – Wallersteinével több szempontból szöges ellentétben álló – elméletét. Míg előbbi számára a kommunizmus bukása a liberális demokrácia végső győzelmét jelentette, Wallerstein szerint azzal tulajdonképpen az Egyesült Államok is vereséget szenvedett, eltűnt ugyanis a fő ellenség, amelynek létével megalapozhatta a világ kétharmadára kiterjedő hegemóniáját.
Többen megkísérelték empirikusan is tesztelni Fukuyama és Wallerstein egyes állításait. A liberális demokrácia elterjedése egyebek mellett a washingtoni székhelyű Freedom House intézet által a világ államairól évente közölt demokrácia- és szabadságindexek segítségével mérhető. A legfrissebb, idén januárban közzétett jelentés szerint 2009 zsinórban a negyedik év volt, amikor a globális szabadság visszaszorult a világban, „a jelentések közel 40 éves történetében ez a leghosszabb hanyatló periódus”. Ez azonban még nem cáfolja Fukuyama elméletét, mert – mutat rá Csizmadia Sándor, a Corvinus Egyetem nemzetközirendszer-elméletekkel is foglalkozó filozófusprofesszora – Fukuyama levezetése nem zárta ki, hogy egyes országok időlegesen kudarcot vallanak a liberális demokrácia megteremtésében, vagy akár visszatérnek a kormányzás teokratikus, diktatórikus formáihoz. Csizmadia mégis úgy véli: míg Fukuyama történelemfilozófiája korlátozott magyarázó erővel bír, Wallersteiné – bár korábban született – bizonyos kiegészítésekkel „a globalizálódó világ felgyorsult dinamikái közepette is inkább használható”.
Mindazonáltal az ő állításainak tesztelésére alkalmasnak tűnő mérések sem váltak soha perdöntővé. A közgazdasági irodalom szerint a nemzetközi színtéren valóban megfigyelhető egy olyasféle, a globális egyenlőtlenséget erősítő folyamat, amelyet Wallerstein a tőkének a „perifériákból” a „centrum” felé való áramlásaként írt le. Csakhogy a legfrissebb tapasztalatok alapján még az sem mindig igaz, hogy a tőke a legfejlettebb térségek felé áramlik: egy 2009-es IMF-tanulmány szerint az Európai Unión belül az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat regisztráltak.
Ezeknél is kevésbé tesztelhető, hogy igaza volt-e a politológus Samuel Huntingtonnak, aki a Civilizációk összecsapása címen – 1993-ban a Foreign Affairsben folyóiratcikk formában, 1996-ban pedig könyv alakban – megjelent elméletével kavart jókora vihart. Ebben azt hangoztatta, hogy az ideológiák harcával jellemezhető hidegháború végeztével a nemzetközi konfliktusok a civilizációs törésvonalak mentén jönnek majd létre. Huntingtont azonnal bírálók vették tűz alá. Szemére vetették például, hogy a civilizációkat – elsősorban a Nyugatot vagy az iszlám világot – tévesen tekintette homogén egységeknek. Azt mondták, hogy önkényesen túlhangsúlyozta az őt igazoló nemzetközi konfliktusokat (például az arab–izraeli, a kasmíri, a szudáni, a csecsenföldi konfliktust vagy éppen a boszniai háborút), miközben lényegtelennek ítélte például a síita–szunnita ellentétet. De az a vád is érte, hogy elmélete a washingtoni külügy megrendelésére készült, amely ezzel akart Kína, illetve egyes iszlám országok ellen irányuló jövőbeli militáns politikájának megágyazni. A 2001. szeptemberi terrortámadások mindenesetre népszerűvé, sőt sokak szemében igazolttá tették tanait. Bár egyesek szerint elmélete azzal, hogy az amerikai neokonzervatívok, illetve szélsőséges iszlamisták számára hivatkozási alappá vált, nem egyszerűen beigazolódott, hanem önbeteljesítő jóslattá lett.
SCHWEITZER ANDRÁS
