HVG: Hamarosan Magyarországra látogat, ahol a nemzetközi könyvfesztivál Budapest-díjával tüntetik ki. Ezzel egy időben jelenik meg új kisregénye, amely egyelőre az Élet és halál rímei munkacímet viseli. Szokatlanul cinikusan ír benne a főszereplő íróról, az őt ünneplő közönségről, illetve a műveit elemző irodalomtörténészről. Ekképp rejti el igazi érzelmeit?
Á. O.: Nem gondolom, hogy cinikus volna ez a művem. Inkább együtt érző vagyok. Lényegében minden karakterrel együtt érzek, azokkal a boldogtalan emberekkel, akik körülöttünk élnek. Az írásról, az alkotás mibenlétéről szól a könyv, arról, hogy számomra egyetlen fontos dolog létezik, s ez az írás, a professzionális írói lét fenntartása. Tanulságos, hogy a kisregényben szintén megjelenő, ismert költőt 30 év múlva teljesen elfeledték. Isten tudja, 30 év múlva lehet, hogy engem is elfelednek.
HVG: Ennél a szcenáriónál egyelőre valószínűbbnek tűnik, hogy – mint sokan várják – előbb-utóbb Nobel-díjat kap. Erre állítólag leginkább a magyarul először 2006-ban Szeretetről, sötétségről címmel megjelent önéletrajzi nagyregénye miatt van esélye, amelynek témája családja kelet-európai háttere. Jól értjük, hogy szülei Izraelben is európaiként éltek? És ön?
Á. O.: Regényem egyik központi témája valóban szüleim és nagyszüleim Európa iránti viszonzatlan szerelme. Rajongtak Európáért. Ma ez már nem ritka, ma mindenki európai akar lenni, Európához akar tartozni. Hetven évvel ezelőtt azonban egyedül a zsidók voltak európaiak. A többiek olasz, német vagy magyar hazafiak akartak lenni. A zsidók európainak tartották magukat, nyelveket beszéltek, ezért kozmopolitáknak, parazitáknak, gyökérteleneknek nevezték őket. Érdekes, hogy később a kommunisták is ezt a három jelzőt használták a zsidókra. A szüleim, akiket Európa kitaszított, a harmincas években érkeztek Jeruzsálembe, ahol egy kis Európát akartak megteremteni. De ez csak egy bizonyos fokig sikerült nekik. Ami engem illet, én ambivalens vagyok Európával kapcsolatban, és nem tartom magam európainak. Izraeli zsidó vagyok, ebben a sorrendben.
HVG: Mára nemcsak az európai identitás teremtődött meg többé-kevésbé, hanem Izrael kapcsolata is rég normalizálódott Németországgal vagy akár Magyarországgal.
Á. O.: Izrael kapcsolatai Németországgal lehetnek jók, de teljesen normálisak sohasem. A múlt árnya mindig jelen lesz. Ugyanez vonatkozik szerintem az Izrael és Magyarország közötti viszonyra is. A múlt kitörölhetetlen. Mindig emlékeznünk kell rá, de nem engedhetjük meg, hogy kontrollálja a jövőnket.
HVG: A Közel-Keleten nem épp ez történik?
Á. O.: De igen, a múlt lényegében meghatározza ennek a térségnek a jelenét. Az emberek mindenre jól emlékeznek, zsidók és arabok egyaránt mély sebeket hordanak magukban, s ez a térség tragédiája.
HVG: Egyesek szerint az iszlám civilizáció és a Nyugat áll szemben egymással, s ez jelenik meg a Közel-Keleten is.
Á. O.: Nem értek egyet ezzel, szerintem a harc a fanatikusok és köztünk, az emberiség többi része között folyik. A fanatikusok pedig Izraelben csakúgy, mint Palesztinában vagy az egész iszlám világban, kisebbségben vannak. Mindössze Iránban és Gázában vannak hatalmon. Kilenc évvel ezelőtt tartottam erről a témáról egy előadás-sorozatot a németországi Tübingeni Egyetemen. Ebből született meg aztán 2006-ban a Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című esszégyűjteményem.
HVG: És hogyan kell gyógyítani a fanatikusokat?
Á. O.: Nincs semmi csodaszerem, de a könyvemben azt írtam, a fanatizmus leghatásosabb ellenszere a humor. Soha nem láttam, hogy egy fanatikusnak humorérzéke lett volna. De azt sem tapasztaltam soha, hogy egy jó humorérzékkel megáldott ember fanatikussá vált volna. Aki tud nevetni, az saját magán is tud, vagyis képes kívülről látni önmagát. De, valódi súlyán kezelve ezt a témát, az a véleményem, hogy az izraeli–palesztin konfliktus alapja nem vallási avagy kulturális ellentét. Lényegében egy ingatlanvitáról van szó, amelyet csak fájdalmas kompromisszumok árán lehet megoldani. Hétköznapi hasonlattal olyan, mint amikor egy pár válása miatt az addig egy fedél alatt élőknek meg kell osztaniuk egymással a lakásukat. A Földközi-tenger és a Jordán folyó között élő közel 10 millió ember, 5 és fél millió zsidó és 4 millió palesztin nem tud úgy élni, mintha egy boldog család lenne. Nincs más megoldás, mint felosztani a házat két kisebb lakásra, és szomszédokként élni tovább.
HVG: Vannak azonban, akik az egy ország, két nép megoldásban, vagyis egy kétnemzetiségű államban hisznek.
Á. O.: A kétnemzetiségű állam hatalmas csapás lenne, hiszen sem a Balkánon, sem Cipruson, sem Libanonban nem volt lehetséges. Miként a csehek és a szlovákok is békében elváltak egymástól.
HVG: Hisz még a béke lehetőségében? Most, amikor az iráni helyzetre tekintettel sokan egy eddiginél sokkal súlyosabb konfliktustól tartanak.
Á. O.: Nem vagyok jós, hogy megmondjam, mikor lesz béke, de abban teljesen biztos vagyok, hogy az lehetséges. Ha a palesztinokkal békét tudunk kötni, akkor Iránnak nem lesz oka bírálni Izraelt. Ez nem azt jelenti, hogy Irán nem lesz továbbra is Izrael-ellenes és – ahogy más országok is – antiszemita, de nem lesz ok az összecsapásra, az összetűzésre.
HVG: Van hatása az Ön nézeteinek, nyilatkozatainak, írásainak az izraeli közéletre, a politikára, az olvasóira?
Á. O.: Nincs bizonyítékom arra, hogy akár csak egy olvasót vagy egy hallgatót is befolyásoltam volna. Negyven éve küzdök azért, hogy végre megvalósuljon Izrael és Palesztina között a történelmi kompromisszum: két nép két államban éljen egymás szomszédságában. Az viszont biztos, hogy amikor 1967-ben először beszéltem erről az ideáról, még kevesen voltunk, ma pedig az izraeli társadalom több mint a fele híve a kétállam-elméletnek. Ma már ezt vallja még a jobboldali Netanjahu, a jelenlegi kormányfő is.
HVG: Ön mindig készen állt arra, hogy tegyen is ezért a vízióért, például annak idején a Békét Most! mozgalom alapításával. Ön szerint miért van az, hogy az írók Izraelben általában baloldaliak?
Á. O.: Azért, mert többnyire nagyobb a képzelőerejük, mint másoknak. Izraelben baloldalinak lenni azt jelenti, hogy valakinek nagyobb fantáziája van, mint a többieknek. A baloldali értelmiségiek érzékenyebbek, mint azok, akikből hiányzik a bátorság és a képzelőerő, vagyis a történelmi helyzet felismerésének képessége.
HVG: Az elmúlt néhány évben a baloldal gyakorlatilag eltűnt Izraelben.
Á. O.: Nem tűnt el. A baloldal a legutóbbi választásokon – hogy a jobboldal előretörését megakadályozza – főleg a középpártra, a Kadimára szavazott, ami szerintem hiba volt. Nem tudom előre megjósolni, hogy mi fog történni a következő választásokon, de számomra a legdöntőbb változás az, hogy az izraeliek többsége ma elfogadja a két állam egymás mellett létezésének gondolatát.
HVG: És mi a véleménye a palesztin értelmiségnek? Van kapcsolata palesztin írókkal?
Á. O.: Vannak kapcsolataim palesztin és arab értelmiségiekkel, akikkel nem feltétlenül értünk egyet. Nem hiszem, hogy örülnének, ha megnevezném őket, de egyet igen. Közeli barátomnak tartom a kelet-jeruzsálemi Al-Kudsz Egyetem rektorát, Szari Nuszejbát, aki lényegében osztja a véleményemet a legtöbb kérdésben. Azt kell mondjam, hogy könnyebb számomra itt egy palesztinnal szót érteni, mint azokkal, akik Európában palesztinbarátnak mondják magukat. Az agymosáson keresztülment európaiak ugyanis gyakran dogmatikusabbak, az itteniek közül viszont sokan pragmatikusak. A palesztin értelmiségiek egységesen úgy vélik, hogy Izrael létrejötte igazságtalanság volt, mégis sokan hajlandók a történelmi kompromisszumra, hogy Izrael és a palesztin állam békében egymás mellett éljen.
HVG: Ennek a változásnak egyelőre semmi jele nincsen.
Á. O.: Pedig az elmúlt időszakban sok dolog megváltozott. Az, hogy az izraeliek és a palesztinok többsége is kész a két állam megvalósításának elvét elfogadni, nem lesz a médiában a nap híre, ez ugyanis egy folyamatos változás. A mai helyzet az én értelmezésem szerint a következő: a beteg kész az operációra, de az orvosok gyávák.
BŐHM ÁGNES / TEL-AVIV
Ámosz Oz
A sokak szerint Nobel-díj-várományos, 71 éves írót Izraelben azok is a legjelentősebbnek tartják, akik nem értenek egyet „galamb” politikai nézeteivel. Két évvel anyja öngyilkossága után, 15 éves korában – apja ellen lázadva, szakítva mindazzal, amit az európai zsidó gettólét jelentett, a nevét Klauznerről a héberül erőset jelentő Ozra változtatva – otthagyta a jeruzsálemi szülői házat, és elvonult a közeli Hulda kibucba. A nehéz fizikai munka mellett elsősorban az írás érdekelte. A hatvanas évek közepétől jelentek meg munkái a baloldali Davar című napilapban, később novellái, regényei két izraeli kiadó gondozásában.
