„A felvilágosodás eszméjének legnagyobb és leghatásosabb emlékműve a berlini Múzeum-sziget” – írta a német főváros centrumában álló, a Spree folyótól körülölelt egykori keletnémet területről Neil MacGregor, a londoni British Museum igazgatója. Az 1830-tól kerek száz éven át épült, öt múzeumnak otthont adó terület beépítése annak idején azzal a szándékkal indult, hogy saját világát az ember a korábbi világok megismerésével kiteljesítse, és a berlini példát Londontól Szentpétervárig, Párizstól New Yorkig követték a múzeumok. A második világháborúban mind az öt berlini intézmény súlyosan megsérült – az egyiptomi gyűjteményt őrző Új Múzeumból (Neues Museum) szinte csak a falak maradtak meg –, a sziget új arculatának kialakítása azonban csak az újraegyesítést követően kezdődött meg a 17 éve megszavazott, Masterplannak nevezett projekt keretében.
Az épületek felújítását-átépítését, a múzeumok összekötését és a gyűjtemények egy részének átcsoportosítását célzó terv megvalósítása döcögősen indult. A pályázatot a berlini Potsdamer Platz futurisztikus irodaépület-komplexumával már bizonyított olasz Giorgio Grassi nyerte, ám ő nem bírta cérnával a hosszas huzavonát a tervének jellegtelenségét felrovó fővárosiakkal, és 1996-ban feladta. Visszalépését követően a marbachi Német Irodalmi Levéltár megépítésével kitűnt brit minimalista, David Chipperfield kapott lehetőséget. A konzervatív ízlésű németek azonban az ő elképzeléseiben is jócskán találtak kivetnivalót. Volt, aki egyszerűen ledobozozta az Új Múzeum terveit, a Történelmi Berlin Társaság nevű szervezet pedig azért kezdett 2006-ban – hamvába holt – aláírásgyűjtést, hogy az épületet inkább eredeti formájában állítsák helyre. Az építész – bár például az oldalfalak freskómaradványainál törekedett a 19. századi állapot visszaállítására – ennél merészebb volt. Az impozáns lépcsőházban modern, egyenes vonalú vasbeton szerkezetet építtetett, máshol viszont nem tüntette el a világháborús belövések nyomait. A helyreállítás azért megfelelt a mára sokak által avíttnak ítélt „műemlékes biblia”, az 1964-es velencei charta útmutatásának (HVG, 2009. október 24.), amely az eredeti és új részek egyértelmű megkülönböztethetőségét írja elő műemlékek helyreállításánál.
Ez volt a szigetkomplexum harmadik felújított épülete. Elsőként, 2001-ben a német festészettörténet fellegvára, a klasszicista stílusú Régi Nemzeti Galéria (Alte Nationalgalerie) újult meg, majd öt évvel később a bizánci művészetet bemutató Bode Múzeum. A tervek szerint 2015-re készülhet el az ókori gyűjteményt magában foglaló Régi Múzeum (Altes Museum) és a Pergamon-oltárt, valamint a babiloni Istár-kaput őrző Pergamon Múzeum felújítása. Akárcsak a Louvre piramisának funkciójához hasonló üvegépület, amely a múzeumok közös kiszolgálótere lenne. E mellé Chipperfield egy, az athéni Akropoliszra emlékeztető oszlopsorral ékelt sétálófolyosót és a Spree fölé emelkedő, szabadidőparkként funkcionáló hatalmas teraszt álmodott.
Időközben 2003-ban elkészült – szinte vita nélkül – az UNESCO-világörökség részévé vált Múzeum-szigettől néhány száz méternyire fekvő Német Történeti Múzeum is, amit a németek – személyesen Helmut Kohl kancellár – a kínai-amerikai Ieoh Ming Peijel, a párizsi Louvre üvegpiramisának atyjával terveztettek meg. A korábban keletnémet történeti múzeumként funkcionáló egykori késő barokk fegyverraktár egy vele egyenrangú üvegépületet kapott. A bejáratánál az egykori Breuer Marcell-tanítvány Pei részben megismétli a washingtoni National Gallery of Artban általa kialakított koncepciót. A zárt kiállítóterek közötti, több szintet egybenyitó, háromszintes üvegspirál a benne futó csigalépcsővel a kiállításokkal egyenértékű építészeti élmény – állítják méltatói. Az értők szerint nyilvánvalóvá teszi azt az üzenetet is, hogy a múzeum – akárcsak az újraegyesített német nép történelme – átlátható.
