A holokauszttagadás kriminalizálásáról minap elfogadott törvény kapcsán az első kérdés, amit meg kell válaszolni, hogy maga a holokauszttagadás tekinthető-e a szólásszabadság védelmi körébe tartozó véleménynek. A válaszom egyértelmű nem, és nem csak én gondolom így, osztja ezt az álláspontot az Emberi Jogok Európai Bírósága is, amely a Garaudy kontra Franciaország ügyben kimondta, hogy az olyan nyilvánvalóan bizonyított, köztudomású történelmi tények megkérdőjelezése, mint a holokauszt, az Emberi Jogok Európai Egyezményének a joggal való visszaélést tiltó 17. cikkébe ütközik, és így nem érdemel védelmet. A bíróság érvelése azon a kézenfekvő, de sokak által fel nem ismert tényen alapul, hogy a holokauszttagadás nem valamely történelmi kérdésben elfoglalt álláspont, hanem vegytiszta antiszemita gyűlöletbeszéd, hiszen mögöttes tartalma nem más, mint az a hagymázas elképzelés, hogy a „nemzetközi zsidóság” saját érdekeinek érvényesítése céljából, a történelmet meghamisítva igyekszik elhitetni a világgal, hogy a holokauszt megtörtént.
Ez azonban – a látszat ellenére – éppen a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálásával szembeni érv. Az antiszemita gyűlöletbeszédre ugyanis már régóta van tényállása a magyar büntetőjognak. Közösség elleni izgatást követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet, vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. Ha egy holokauszttagadó megnyilatkozás eléri azt a küszöböt, amely fölött az uszítással szembeni büntetőjogi beavatkozás szükséges és arányos, akkor a közösség elleni izgatásra támaszkodva fel kell lépni ellene. Ez a küszöb egyébként szerintem és – ellentétben a közhiedelemmel – a gyűlöletbeszédre vonatkozó első és mindmáig leggyakrabban hivatkozott 1992-es alkotmánybírósági határozat szerint is alacsonyabb, mint az erőszak „nyilvánvaló és közvetlen” veszélye. Következésképp nincs szükség az új, egyébként is rendkívül pontatlanul megfogalmazott tényállásra.
Ráadásul a holokauszttagadásnál a mai magyar szélsőjobboldali diskurzusnak fontosabb és gyakrabban megjelenő toposza a Magyarországot a zsidók majdani letelepítése érdekében leigázni törekvő Izrael. Az erre a bornírt elgondolásra és annak különféle paranoid leágazásaira épülő uszító megnyilvánulásokkal szemben azonban az új büntetőjogi eszköz nem kínál új és hatékony megoldást.
Úgy gondolom tehát, hogy a Btk. módosítása e tekintetben sem szükségesnek, sem célszerűnek nem nevezhető. Nem vagyok ugyanakkor egy véleményen azokkal, akik szerint a gyűlöletbeszéd (és azon belül a holokauszttagadás) kezelésében a jognak nincs helye. Hozzájuk hasonlóan számomra is nyilvánvaló a társadalompolitikai válaszok jelentősége, engem is felháborít, hogy a politikai elit egy része vonakodik azonnal és kategorikusan elhatárolódni a gyűlöletbeszédtől, és – különös tekintettel a fiatalok holokauszttal kapcsolatos ismereteiben tátongó lyukakat jelző, ijesztő közvélemény-kutatási eredményekre – én is rendkívül fontosnak tartom a téma hatékonyabb oktatását. Ám ezen eszközök használata nem vagylagos a jogi úthoz képest. E lépések megtétele mellett kell lehetővé tenni a jogi fellépést a gyűlöletbeszéddel szemben – azonban nem az állam, hanem az érintettek számára.
Nem a büntető törvénykönyv módosítása a megfelelő út, hanem az erkölcsi és anyagi kárpótlást biztosító személyiségi jogi per megindításának lehetővé tétele mindazok számára, akiket a méltóságukban sért a csoportjukat érintő gyalázkodó, uszító megnyilatkozás (így adott esetben a holokauszt tagadása, relativizálása). A formális logika szabályai alapján egyértelműnek látszik, hogy amennyiben egy személy identitásának fontos részét jelenti valamely társadalmi csoporthoz tartozás, úgy a kérdéses csoporttal szembeni gyűlöletbeszéd az érintett méltóságát is sértheti (minden szemüveges gazember, Kádár András Kristóf szemüveges, Kádár András Kristóf tehát gazember). A magyar bíróságok azonban ezt az egyszerű összefüggést nem látják be, és olyan – a tételes jogból nem következő – gyakorlatot alakítottak ki, amely a személyes azonosíthatóság hiányára hivatkozva elzárja a csoporttagokat a gyalázkodó kijelentést tevő személy perlésétől (hogy tudniillik Kádár András Kristóf nem azonosítható egyértelműen a szemüvegesekre vonatkozó kijelentésből, ezért nincs keresetindítási joga).
A kormányzat egy korábbi sikertelen kísérletet követően 2008 novemberében próbálta másodszor jogalkotással áthidalni ezt a jogalkalmazási problémát, és megteremteni a társadalmi csoportokat érintő gyűlöletbeszéd elleni polgári jogi fellépés lehetőségét. A köztársasági elnök a törvényt a kihirdetés előtt megküldte az Alkotmánybíróságnak, amely – a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos jogalkalmazói tehetetlenkedés szimbolikus példájaként – az utóbbi másfél évben nem tudta szerét ejteni, hogy az előzetes normakontroll kérdésében döntsön. Nagy kár – ha megteszi, most talán nem kellene a holokauszttagadás pönalizálásán rágódnia.
KÁDÁR ANDRÁS KRISTÓF
(A szerző a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke)
