„Bartók zenéje eredeti s idegenszerű. Azok, akik a klasszikus zene emlőin nőttek fel, hiába keresnek nyugvópontot, tiszta derültséget zenéjében. Bartók a forrongás teljes fokával nekivág a legfurcsább zenei motívumoknak, különcködő hangképleteivel néhol egy-egy fénysugarat bocsát be retortájába, de azután kaosszerű ömlengéseivel tovább háborog a végtelenségig.” Ekként értékelte a későbbi világhírű zeneszerző 1910. márciusi első szerzői estjét a Zenevilág című szaklap tudósítója – Demény János zenetörténész sejtése szerint Kacsóh Pongrác, a János vitéz dalmű szerzője. A száz évvel ezelőtti esemény azonban nemcsak az értetlenség miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert mindössze két nap különbséggel követte pályatársáét és barátjáét, Kodály Zoltánét. A két szerzői estre – a zenetörténetben egyedülálló módon – közösen készültek, sőt Bartók előadóként is részt vállalt mindkettőben.
„1900-tól évekig együtt tanultunk a Zeneakadémián. Csak éppen hogy soha nem találkoztunk. Bartók mindig más napokon ment be, mint én. Különben is, igen visszavonult egyéniség volt, még a saját osztálytársaival sem barátkozott (...) Magam sem voltam pajtáskodó természetű (...) Bartók és köztem 1905-től kezdve fejlődött ki közelebbi kapcsolat” – nyilatkozta négy évtizeddel utóbb Kodály Bartókról szólva, hogy milyen nehezen kapcsolódott a pályájuk. Az első találkozásra nem is a zeneiskolában került sor, hanem a mindkettejüknél jóval idősebb, 42 éves Gruber Henrikné Schlesinger Emma otthonában. Az akkor 22 éves Kodály ugyanis 1905 márciusában – a nála bő másfél évvel idősebb iskolatársához, valamint Dohnányi Ernőhöz hasonlóan – lehetőséget kapott, hogy zeneszerzésre okítsa a ház asszonyát. Bartók már 1901-től bejáratos volt a kor jeles muzsikusait és zenepártolóit magához vonzó nagypolgári szalonba, amelyet az „igen kedves, művelt, nagyon muzikális, nagyon szókimondó, félig idős úrnő” tartott fenn. (A zenébe menekülő Emma, akinek házassága hamarosan tönkrement, 1910. augusztus 3-án Kodályhoz ment feleségül.)
Kölcsönösen nagy hatást tett egymásra a két ifjú komponista – állította Denijs Dille belga Bartók-kutató. „A legértékesebb ember, a legnagyobb ember, akit én eddig annak tudok” – írta például Bartók 1908 elején Kodályról, viszonzatlan szerelmének, Geyer Stefi hegedűművésznőnek címzett, máig kiadatlan levelében. Kodály pedig azt emelte ki a jeles Bartók- és Kodály-kutató, Bónis Ferenc zenetörténész által 1965-ben közreadott Visszatekintés című kötetben, hogy „attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést, mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő.”
Életre szóló barátságukat az említett szalonban való találkozásokon túl a mindkettőjüket foglalkoztató népzenegyűjtés alapozta meg, ami 1905 őszén, Kodály Mátyusföldi gyűjtés című első tudományos írása után kezdődött. Bartók ekkor maga kereste kortársát, hogy az egymástól függetlenül mindkettőjük által fontosnak tartott falusi népzenekutatást együtt folytassák. Első közös publikációjukat, a nagyközönségnek szánt, Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel című, egyiküktől is, másikuktól is tíz-tíz dalt tartalmazó kiadványt 1906-ban adták közre.
Az időközben lassan gyűlő koncertanyag előadására a szerzők pályakezdő művészeket kértek fel, akik a szerzői estek kedvéért álltak össze – a később nemzetközi hírűvé lett – Waldbauer–Kerpely-kvartetté. A két – 1910. március 17-ei, illetve 19-ei – hangverseny „főpróbája” az egy héttel korábbi párizsi magyar fesztiválon volt, ahol Bartók és Kodály darabjai Weiner Leó, Dohnányi Ernő, Mihalovich Ödön és Szendi Árpád szerzeményei társaságában csendültek fel.
Budapesten elsőként, március 17-én, Kodály művei szólaltak meg az Erzsébet körúti Royal Szálló dísztermében. „Akkoriban a Zeneakadémia mellett Budapest egyik legjobb akusztikájú hangversenyterme volt a Royal, nem túl kicsi, de nem is túl nagy” – mutatja be a néhány száz fős koncerthelyet Bónis Ferenc. Korántsem véletlenül tűzték ki éppen arra a napra az első estet: akkor volt Emma aszszony születésnapja. Bartók szerzői estjének külön érdekessége – említi Vikárius László zenetörténész, a Bartók Archívum vezetője –, hogy néhány darabjának akkor még nem volt végleges címe, sőt szerepelt olyan műve is, amelyet utóbb ki sem adott. A Zongorakvintett kiadatlan maradt az életében, míg a Fantázia címmel elhangzó műve utóbb II. Elégiaként jelent meg, a Tizennégy zongoradarabból pedig Tizennégy bagatell lett.
Ez a ciklus Bartók egyik jól ismert zongoradarab-sorozata, Arnold Schönberg osztrák zeneszerző 1911-ben kiadott Összhangzattanába rögvest be is vette a 10. bagatell egy részletét bizonyos disszonanciák feloldhatatlanságának illusztrálására. Bagatelljeiről maga Bartók 1945-ben úgy írt, mint amelyekben „új zongorastílus jelentkezik ellenhatásként a 19. század romantikus zongorazenéjének túláradására. E stílus szándékosan csak a legszükségesebb technikai eszközöket alkalmazza.”
A meghökkent kortársak ugyanennek egészen másféle olvasatát adták a két szerzői estről szóló korabeli sajtókritikákban. Kern Aurél a Budapesti Hírlapban például szomorúan állapította meg, hogy „Bartók oly utakra tévedt, melyekre mi, szegény halandók nem követhetjük”. Az Újság című lap névtelen recenzense szerint pedig „vad disszonancziákat hallunk, melyek oldás nélkül kergetik egymást, ugrándozást a legkülönfélébb hangkörökön anélkül, hogy a furcsán mozgó szólamot dallamosnak találnók”. A korszak jeles zenekritikusának is számító író, Csáth Géza viszont jóval többre ráérzett a Nyugatnak írt beszámolójában: „annak a két hangversenynek a napját, amelyen ez a két fiatalember kézenfogva – mint bajtársak, sőt fegyvertársak – a pódiumra lépett, jegyezzük fel”.
„Neve ezután egyike lesz a legszebb magyar neveknek, együvé kerül a magyar kultúra komoly harcosainak neveivel” – hangzott Reinitz Béla kritikája Kodály estjéről a Népszavában. Egy évtizeddel később pedig a két zeneszerző kompozíciói közti nyilvánvaló különbségeket már Kodály ellen próbálták kihasználni, amikor a Tanácsköztársaság ideje alatti zenei direktóriumi tagságát hányták szemére a sajtóban. Ezekre reagálva Bartók határozottan kiállt barátja mellett. „Néhányan (...) azt hánytorgatják fel, hogy zenéje erőtlenebb, kevésbé eredeti, mint az enyém (...). Lehet, hogy Kodály zenéje nem olyan »agresszív«, lehet, hogy formában kevésbé távolodik el bizonyos hagyományoktól, lehet, hogy nem annyira zabolátlan tobzódások (...) kifejezője. De épp ez a lényeges különbség, mely mint teljesen új, teljesen eredeti gondolkozásmód jut zenéjében napvilágra, teszi annyira értékessé zenei mondanivalóját.”
Bartók egyéniségére jellemző, hogy zongoraművészi pályájának legvégéig gondosan ügyelt arra, hogy folyamatosan repertoárján tartsa pályatársa darabjait. Ahol csak tehette – hangsúlyozza Bónis –, mindenütt ajánlotta Kodály műveinek előadását. Komoly szerepe volt például abban, hogy az I. vonósnégyest még 1910-ben Zürichben, majd 1926-ban ugyanott a Psalmus Hungaricust is előadták. Ifjabb Bartók Béla kimutatásából pedig az is tudható, hogy édesapja összesen 645 nyilvános fellépése során saját műveit 444, Beethoven darabjait 124, míg Kodály kompozícióit 117 alkalommal tolmácsolta.
LINDNER ANDRÁS
