A „Kenyérevő gyerek” című fénykép, a fotótörténetbe az 1930-as években berobbant Kálmán Kata talán legnevezetesebb felvétele a legutóbbi időkben az adók 1 százalékáért versengő alapítványok egyikének lett „hívóarca”. A szervezet igazgatója, Megyeri István, mint mondta, csak a HVG-től értesült arról, hogy a „szép, kifejező” felvétel – „amely pontosan tükrözi céljainkat” – nem a közelmúltban, hanem 1931-ben készült, s a hat évvel későbbi, Tiborc című nevezetes albumnak lett meghatározó darabja. A kérdést, hogy nem a valóság meghamisítása-e, ha egy ilyen jogvédett szociofotóval gyűjtenek az ezredforduló utáni években éhező gyereknek, Megyeri azzal hárította: „ha mások is a viszonyok, a probléma ugyanaz”, az esetleges szerzői jogi vita pedig „rendezhető”.
Variációk Varga Lacikára: az 1932-es választási plakát és az eredeti Kálmán Kata-fotó
A nyolc évtizeddel ezelőtti szimbolikus Kálmán Kata-képet első alkalommal a Német Kommunista Párt „kölcsönözte ki”, 1932-ben. Kincses Károly fotótörténész kötetéből tudható, hogy a négyéves Varga Lacikáról készült portrét az akkortájt nevenincs Kálmán Kata küldte el egy német kiadónak. Férjével, a fotóművészet-történet megkerülhetetlen alakjával, Hevesy Ivánnal ugyanis közös könyvet akartak megjelentetni.
A könyválom terv maradt, a szóban forgó kenyeres képet viszont felfedezte a német politikai fotómontázst megteremtő John Heartfield (a művésznév eredetije: Helmut Herzfelde). „A kapitalizmus elrabolja tőlünk az utolsó darab kenyeret. Harcoljatok magatokért és gyermekeitekért! Válasszátok a kommunistákat! Válasszátok Thälmannt!” – olvasható a kép köré komponált választási plakáton. Hogy a kölcsönzés engedéllyel vagy a nélkül történt-e, az máig szakmai disputa tárgya.
Arra, hogy az aktuális üzeneteket máskor és másutt készült fényképek tolmácsolják, számos példa hozható. A múlt év végén Albertini Béla fotótörténész az Egyenlítő című folyóiratban még alkalmi sorozatot is útjára indított a témában. A riportfotózást művészi rangra emelő Escher Károly életművének feldolgozásakor egy igen sajátos históriára bukkant. 1965 tavaszán, a fotográfus halálát megelőző esztendőben, jócskán megkésve rendezték meg a mester első, nagyszabású tárlatát.
Ekkor került a Magyar Nemzeti Galériában fő helyre a Hazatérés Auschwitzból címet viselő drámai kompozíció. A visszaérkező férfi arcáról tükröződő kettős érzelem, a sírva fakadás előtti utolsó pillanat teszi a fényképet felejthetetlenné, még ha eldönthetetlen is, hogy a túlélés és a viszontlátás öröme, avagy az addig elfojtott reménytelenség alóli felszabadultság készül kitörni. „Döbbenetes erejű” felvétel, „félreérthetetlen ítélet” a náci rémuralomról és a magyarországi fasizmusról – efféle megállapítások szaladtak ki az Escher-életműtárlat katalógusának szövegét író Mihályfi Ernő értékelése nyomán a kritikusok tollából.
Az ikonizálódott fényképpel azonban akadt egy kis baj. Albertini kezébe került ugyanis a Képes Figyelő című hetilap 1948. május 8-ai száma, melynek címlapján az ominózus Escher-fotó alatt a következő képaláírás olvasható: „Édesanyja, felesége sírva borul a végre hazatért hadifogoly nyakába”. A hetilap hátsó borítóján Escher további kockái pedig végképp egyértelművé teszik: a „friss képriport” abból az alkalomból készült, hogy „Rákosi Mátyás kérésére Sztálin generalisszimusz hozzájárult a magyar hadifoglyok hazaengedéséhez”. Ennek ismeretében nem kétséges immár, hogy az 1965-ös Escher-életműtárlat fő képét az antedatálással átlényegítették. Hogy ki és miért cselekedett így, azzal kapcsolatban Albertini csak óvatos feltételezéseket fogalmaz meg. Már csak azért is, mert a hamisítás idején Escher még élt, őt „valószínűleg meg kellett győzni” arról, hogy a változtatás „politikai célszerűség”. Ezt a feladatot – tehetjük hozzá a korszak ismeretében – alighanem a katalógust szerkesztő, a kádári hatalomnál jól fekvő Mihályfi teljesítette.
Hamisítástörténeti sorozatának következő részében Albertini a „magyaros fotóstílust” (is) megteremtő Balogh Rudolf 1935 körül fotografált képeinek propagandisztikus felhasználását veszi majd górcső alá. Az 1930-as évekbeli új „boldog békeidőket” idéző felvételek 1945 után azt üzenték, hogy a magyar nép mennyire örvend a felszabadulásnak. További részleteket a fotótörténész az „akkor oda a meglepetés” felkiáltással a HVG-nek sem árult el, csupán annyit hangsúlyozott, hogy az 1944 októberében elhunyt Balogh (aki a magyar fotográfia szakmai díjának lett a névadója) nem volt, nem lehetett részese a „nagy hazugságnak”.
A képaláírás-manipulációknak a Friedmann Endreként született, világhírnevet szerzett haditudósító, Robert Capa is többször volt áldozata. Két évvel ezelőtt – meséli a HVG-nek Jalsovszky Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának muzeológusa –, amikor Capa hagyatékának egy kollekcióját a budapesti gyűjtemény is megkapta, beazonosíthatóvá vált egy, a magyar sajtóban korábban névtelenül megjelent fényképe. Az Est című bulvárlap 1936. szeptember 20-ai számában publikált felvétel – melynek barnássárga papírkép eredetije az Est-lapok szétszóródott archívumából került a Fényképtárba – gyakorlatilag egy-két másodpercnyi különbséggel keletkezhetett, mint a bizonyítottan Capától származó felvétel. A kőfal mellvédjén látható három puskás harcos azonban további meglepetést is tartogatott. A bulvárlap egykori képaláírása szerint „spanyol idegenlégióbeli katonák a toledói fronton kőbarikád mögül tüzelnek a kormánycsapatokra”, ám a Capa-kép valójában az ellentáborban készült. Az akkurátus haditudósító feljegyzésében az szerepel, hogy 1936 késő nyarán „az aragóniai fronton, Huesca környékén” kapta lencsevégre a harcra feszült tekintettel készülőket. Aligha kétséges, hogy a szöveghamisító a budapesti szerkesztőségben keresendő, az ok is elég nyilvánvalónak tűnik: akkortájt a magyar tömegkommunikáció az igaz ügyért elszánt hősöket a legkevésbé a köztársaságiak oldalán láttatta.
A szituációk sűrítésében felülmúlhatatlan Capa képeit különben is előszeretettel használják tértől és időtől elvonatkoztatva, úgymond illusztrációként. A Magyar Nemzet hat évvel ezelőtti karácsonyi számában egy kalandos életű magyar pilótáról, Pethő Lászlóról – aki 1944 karácsonyán utolsóként repült ki a körbezárt Budapestről – Kő András írt történeti riportot, amiben két fényképet is közreadtak. Az egyiken az egyenruhás főszereplő feszít, a másik pedig a bombatámadásokkal fenyegetett Budapest hangulatát volt hivatott felidézni. A kislánya kezét görcsösen markoló, rémülten az eget pásztázó nő fotója első látásra akár az 1944-es magyar fővárosban is készülhetett. De nem ott, s nem 1944-ben készült, hanem hét évvel korábban, a napi 15-20 légitámadásnak kitett Bilbaóban. (A kép a Szolnoki Galéria kiállításán éppen megtekinthető.) A riportot jegyző Kő úgy emlékszik, mindkét fotót – azóta elhunyt – interjúalanyától kapta, s ő csak most, a HVG megkeresésekor szerzett tudomást arról, hogy írását Capa-alkotás illusztrálta. Arra azonban nem tudott választ adni, hogy az egyhasábosra csonkított fényképről ez esetben miért éppen a helyszínről árulkodó hirdetőtábla spanyol felirata tűnt el.
MURÁNYI GÁBOR
