„Sápadtnak, vékonynak és gyengének láttam. Áthelyezték egy kisebb magánzárkába, ahol kétmatracnyi hely van, mozogni alig lehet. Letartóztatása óta nem engedték ki a börtönudvarra, és előfordult, hogy nyolc napig senkit sem látott. Aztán hosszú kihallgatásoknak vetették alá.” Így írt Dzsafar Panahi iráni filmrendezőről a felesége, aki egy hónappal a március eleji letartóztatás után látogathatta meg először a férjét. A nemzetközileg is ismert – többek között Velencében Arany Oroszlánnal, Berlinben Ezüst Medvével kitüntetett – rendező lakásán március elején titkosrendőrök jelentek meg, és feleségével, lányával, valamint 15 vendégével együtt elhurcolták.
A többieket szabadon engedték, Panahit azonban nem, de azóta sem emeltek vádat ellene. A hatóságok szerint közelebbről meg nem nevezett köztörvényes bűnt követett el, a letartóztatása nem politikai természetű és nincs kapcsolatban a művészetével. Pedig Panahi életműve, különösen a legutóbbi díjnyertes alkotásai másról sem szólnak, mint az iráni iszlamista rezsim elnyomó politikájáról. A hatóságok az idén februárban már ki sem engedték a rendezőt a 60. berlini filmszemlére. Az lehetett az utolsó csepp a pohárban, amikor tavaly júliusban – egy hónappal a vitatott elnökválasztás után – a montreali filmfesztivál zsűrijének elnökeként zöld sállal a nyakában jelent meg, így vállalva szolidaritást az iráni ellenzékkel, amelynek tagjai a zöld színt választották szimbólumul.
Sirin Nesat iráni filmrendező (jobbról a harmadik) szolidaritásból zöld ruhát viselt a tavalyi velencei filmfesztiválon
A teheráni kormány a jelek szerint már a külföldön is elismert értelmiségieket sem kíméli, ha támogatják Mit-Husszein Muszavit, aki a hívei szerint csalással maradt alul Mahmúd Ahmadinedzsád elnökkel szemben a tavalyi elnökválasztáson. A bíróságok egyre több prominens reformert ítélnek el, börtönbüntetést kapott több volt miniszter, egy korábbi államfőhelyettes, sőt letartóztatták az iráni politika nagy öregjének, a zöld mozgalomhoz csatlakozott Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni volt elnöknek az unokáját és a Nobel-békedíjas Sirin Ebadi emberjogi aktivista lánytestvérét is. Az ellenzék szerint tavaly június óta a tiltakozások során több mint 70 embert öltek meg, ezreket vettek őrizetbe, és közülük több százan továbbra is rács mögött vannak. Kilenc embert ítéltek halálra, kettőn végre is hajtották a büntetést.
Bár az 50 éves Panahit nem sikerül megtörni, az ellenzék nem tudja, miként haladjon tovább, erőszakmentes ellenállással vagy radikálisabb módszerekkel. Ennek egyik oka, hogy az iráni értelmiség korántsem egységes, a különféle áramlatok még mindig csak vitáznak a politikai legitimáció forrásáról, a vezetők felelősségének számonkéréséről, egyáltalán arról, milyen szerepe lehet a demokráciának és a modernitásnak az iráni társadalomban.
Mehran Kamrava, a Kaliforniai Állami Egyetem professzora Irán intellektuális forradalma című, a tavalyi elnökválasztás előtt megjelent könyvében három alapvető irányzatot említett, amelyeket „értekezéseknek” nevezett, mivel ezeken belül is jelentős eltérések vannak. A vallásos konzervatívok azt vallják, hogy a mullahok rendszerének legitimitását Isten adományozza, ideológiájuk középpontjában a vilajat-i-fakih, azaz a vallási vezetők gyámsága áll. Az 1979-es forradalom atyja, Khomeini ajatollah által kidolgozott teória eredeti célja az volt, hogy az iszlám értékeit beépítsék a politikai rendszerbe. A tézist azóta a forradalom számos híve a papi önkényuralom eszközének tekinti, a tavaly decemberben elhunyt, egykor Khomeini közeli szövetségesének tekintett Montazeri ajatollah például azért került 1997-ben házi őrizetbe, mert a teljhatalmú vallási vezető posztja helyett választott vallásjogi tekintélyt követelt. A konzervatívokhoz sorolt Montazerit az eredetileg csak az elcsalt választás érvénytelenítését követelő zöld mozgalom szellemi vezérének tartották.
A vallásos reformisták szintén elvetik a vallási vezető mindenhatóságát, és a mullahokkal szemben nagyobb szerepet szánnak a civil társadalomnak. Egyik ismert képviselőjük, Mohamed Khatami volt reformista elnök – aki szintén a zöld mozgalom támogatója – nemcsak a civil társadalom iráni értelmezését dolgozta ki, de ki merte mondani, hogy az iráni síitizmus bátran meríthet a nyugati filozófiákból. A Kamrava professzor által leírt harmadik irányzatot a világi modernisták képviselik, akik az iráni politikai rendszer radikális átalakítását és a vallás közéleti szerepének átgondolását javasolják.
Egyelőre nem látni, hogy a három irányzat közül melyik kerekedik felül, az utóbbi 15 évben hol az egyik, hol a másik került előtérbe, függően a politikai eseményektől. Úgy tűnik, mindhárom szellemi áramlat képviselői igyekeznek meglovagolni a rendszer eddigi legsúlyosabb politikai válságát. Miközben Ali Khamenei legfőbb vallási vezető nem hallgat saját táborának békítő – a politikai foglyok elengedésére, semleges választási bizottság létrehozására, az állami médiamonopólium megszüntetésére vonatkozó – tanácsaira, a zöld mozgalom tüntetői pedig egyre erőszakosabbak, öt száműzetésben élő értelmiségi ez év elején közös programot tett közzé.
Kiáltványuk történelmi jelentőségű, mert az ötök széles ideológiai spektrumot képviselnek, nemrég hagyták el Iránt, és ismerik hazájuk történéseit. Közülük a Kamrava könyvében említett vallásos reformerekhez tartozik Abdolkarim Szorus és Mohszen Kadivar, akik a modernitás jegyében műveikben igyekeztek újragondolni a síita iszlám ideológiáját, Ataollah Mohadzserani és Akbar Gandzsi pedig a modernisták szószólói. Az ötödik, Abdolali Bazargan aláírása inkább csak jelképes értékű, hiszen apja vezette a forradalmi Irán első kormányát. A liberális demokrata Mehdi Bazargan ellenezte a szélsőségességet, és a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása után lemondott.
A kvintett programja követeli, hogy Ahmadinedzsád mondjon le, tartsanak új választást semleges megfigyelőkkel, szüntessék meg a politikai és szellemi élet, valamint a média korlátozásait. Legfontosabb alapvetésük, hogy a legfőbb vallási és politikai vezetőt meghatározott időre válasszák, ő ne ellenőrizhesse a parlamentet, és ne nevezhesse ki a legfelső bírót. Az ötök lényegében az alkotmányos monarchia olyan turbános változatát hirdetik, amely az utóbbi száz év iráni demokratikus fejlődésében gyökerezik. A rendszerváltást a jelenlegi alkotmány keretein belül képzelik el, ami viszont aligha nyeri el az igen befolyásos iráni diaszpóra monarchista és baloldali-kommunista erőinek tetszését.
A feltételek Iránon belül sem adottak, a konzervatív társadalomban milliók ellenségesek vagy közönyösek a zöld mozgalom céljaival szemben. Az ötök is elismerik, hogy az ellenzéknek szélesítenie kellene a jelenleg a városi középosztályra támaszkodó bázisát. Arra is figyelmeztetnek, hogy a mind jobban elszigetelődő rezsim egyre elszántabb, és kész iráni ezrek vérét ontani, hogy hatalmát megőrizhesse.
KERESZTES IMRE
