Az előjelek baljósak voltak: viszolyogtató pr-kampány, az éppen a sajtó megregulázásán iparkodó politikai jobboldal cenzúravádja, holott legfeljebb magánjogi pereskedés tárgya – s nem az Országgyűlés kulturális bizottságának témája – lehetne egy Biszku Béláról szóló dokumentumfilm be- vagy be nem mutatása egy moziban. Nem sok jót ígért a filmben megszólaltatottak névsora sem. Az előzetes hírek szerint az áldozatok nevében az elvakult kinyilatkoztatásairól ismert Wittner Mária és Balás-Piri László, valamint a pofoszos Fónay Jenő beszél, a megkérdezett történészeket pedig legfeljebb erős túlzással lehetne céhük magasan jegyzett szakértőinek titulálni.
Mégis – mondhatnám, ezek ellenére – a múlt héten bemutatott Bűn és büntetlenség című, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina készítette egyórás dokumentumfilm néhány bosszantó történelmietlenségével és jobbra húzó egyoldalúságával együtt is eseményszámba menő mozi. Azt persze nemigen értem, miért is Pozsgay Imre a mindig előrántható igazságosztó jolly joker. Ebben a filmben különösen disszonáns ugyanis, hogy a nyilatkozók közül ő, a felirat szerinti „volt kommunista politikus” bélyegzi meg a legvehemensebben a „kádári elnyomó gépezetet” úgy, hogy önmaga szerepéről egy szót sem szól. Az eltökélt szembesítők pedig – tudatlanságból vagy megértő elnézéssel – nem kérdeznek rá: Bács-Kiskun megyei marxista egyetemi igazgatóként ő miként is volt fogaskereke a gépezetnek? Merthogy Pozsgay 1957-ben a Petőfi Népe című megyei lapban az „áruló és jellemtelen” Nagy Imre, valamint a „tépett szájú, hasított körmű sok kis senki ellenforradalmár” felelősségre vonásáról értekezett.
A múlt heti filmbemutatót megelőző csörték leginkább akörül forogtak, van-e joga a gyilkolást egykor az íróasztal mellől vezénylő Biszkunak hallgatni. Erre elég könnyen adható egyértelmű válasz: igen, van, még a bíróság elé állított vádlott is választhatja a védekezésnek ezt a nem túl meggyőző módját. Szövevényesebb a másik kérdéskör: volt-e joguk a filmet készítő újságíróknak fondorlatos módon szóra bírni az 1990 óta senkinek sem nyilatkozó egykori belügyminisztert. Az egyik sarkos verdikt szerint az „álruhás” eszközt legfeljebb az szentesítheti, ha súlyos bűncselekmények lepleződnek le, vagy ha a társadalom tudása új tényekkel gazdagodik, ellenkező esetben a visszavonulás a tisztességes riporteri eljárás. E maximalizmussal azelőtt sem értettem egyet, hogy a filmet láttam volna, ezen az alapon ugyanis sem újságot írni, sem rádiós és tévéműsort csinálni nem lehetne.
Biszkut kétségkívül csőbe húzták a filmesek, amikor azt hazudták neki, hogy helytörténész fiatalokként közös szülőfalujuk neves embereit akarják megszólaltatni. A húsz éve remetei hallgatást választó – egyébiránt 89 évesen szellemileg meglepően friss – Biszku lépre ment. Kamera előtt mesélt ifjúkoráról, anekdotázott pályája kiteljesedéséről, pletykált Kádárról, Brezsnyevről, minősítette Gorbacsovot és Ceausescut, s odavetett mondatokban szólt 56-ról és a rá következő „rendcsinálásról” is. Ezáltal a néző plasztikus (ön)portrét kap a Kádár János utáni második ember észjárásáról.
A hajdan félelmes hírű, de most gyanútlan exbelügyminisztert a bizalmába férkőzöttek arra is rávették, hogy látogasson haza a falujába, vegyen részt egy „tiszteletére szervezett” találkozón. A plakáton is meghirdetett eseményen aztán a még mindig „álruhás” filmesek beavatott kollégái – immár a nyilvánosság előtt – több kellemetlenkedő kérdéssel provokálták az előadói pulpitus mögött patyolatfehér öltönyben feszítő, lelkiismeret-furdalás nélküli vendéget.
Az alkotópáros a negyedik forgatási alkalommal leleplezte magát. „Béla bácsi” ezt követően sem mutatott ajtót nekik. A kamera tovább forgott, az egykor a „fizikai megsemmisítéseket”, vagyis a bíróságok által kiszabott halálos ítéleteket keveslő Biszku hol ingerülten, hol szónoki képességeit latba vetve vitatkozott a „történelmileg tudatlan” ifjakkal, akik makacsul próbálták őt legalább egy bocsánatkérésre rávenni. „Hát hülyének néznek maguk engem?” – csattan fel egy ponton Biszku, majd osztályharcos kiselőadást tart a mai kapitalista rendszerről. Végezetül, jelezve, hogy a filmesek csínyén túltette magát, könyvet dedikál átverőinek. (Utóbb azért, családjával együtt, megpróbálta személyiségi jogaira hivatkozva megakadályozni a filmbemutatót.)
Új, súlyos, ismeretlen bűnökre tehát nem derült fény a vitatott módszerrel készült dokumentumfilmben, a társadalom tudása sem gazdagodott soha nem ismert tényekkel. Ha nem is civil, de szakmai kurázsival keletkezett viszont egy figyelemre méltó mozgóképes történelmi forrás, benne egy kitörölhetetlenül emlékezetes – s magyarázatot nélkülöző – epizóddal, amikor a filmen a bősz ateista gyermekkora templomába lépve keresztet vet.
Van megbocsátás?
MURÁNYI GÁBOR
(A szerző a HVG munkatársa)
