Öten vagyunk testvérek, háborús és „bábás” szülöttek. Felmenőim mindkét ágon szegényparasztok voltak, nagynénéim, nagybátyáim – heten, heten – ugyanígy jöttek a világra, és kettő kivételével mindegyikük tekintélyes kort élt meg. Én kamaszkoromban kórházi szülésről nem is hallottam, de a tehetősebbek részére biztos volt ilyen. Nem ismerem az akkori és a mai csecsemőhalandósági adatokat, de kétlem, hogy precíz összevetés esetén a „bábás” korszakiak lényegesen alulmaradnának. Az viszont köztudomású, hogy manapság a hölgyek nagy része egyre később, tehát élettanilag kevésbé alkalmas korban vállalja a szülést, ha egyáltalán. Otthoni szülés esetén a vajúdás előjeleit észlelő bába a mobiltelefon korában kapcsolatot tarthatna a területileg illetékes kórház szülészetével, s ez utóbbi tüstént akcióba léphetne, egy esetleges komplikációt szakszerűen megoldandó. Szervezés kérdése az egész. Hanem a szervezettség – az anyagi, személyzeti gondokon túl – nem erős oldala a mai ispotályoknak. (Közbevetőleg: „Nézze, magának is megvan az illetménye, nekem is. Felejtse el!” – mondta nekem az akkor szeplőtlen hírű Honvéd Kórház osztályvezető főorvosa több mint tíz éve, amikor feleségemet súlyos tüdőgyulladásból kigyógyította, és én „paraszolválni” akartam. Ez már a múlt.) Manapság 3 éves kislány fulladhat meg személyzeti hanyagságból, és kilehelheti lelkét a kórházból elküldött perforált vakbelű beteg. Cikkírójuk (HVG, 2010. augusztus 7.) egy hazai átlagos szülés taksáját nem számszerűsíti, én viszont egyből a putriban meghasasodott cigány asszonyra asszociálok. Igaztalan vagyok-e, ha én a szóban forgó ügyben a szülészorvosi lobbi agresszivitására gyanakszom? Durván túlzok-e, ha – tisztelet a kivételnek! – az orvoslás állapotát nézve nem a hippokratészi eskü jut az eszembe, hanem az illegális autóbontók „etikája”?
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
