AP/ Sergey Ponomarev
Megilletődöttnek látszott, amikor a U2 néhány héttel ezelőtti moszkvai koncertjén az ír rockzenekar frontembere, Bono egy közösen elénekelt dal után mély meghajlással mondott neki köszönetet. Pedig az 53 éves Jurij Sevcsuknak lételeme a nyilvános szereplés. A népszerű, külföldön is ismert szentpétervári DDT együttes alapítója és lelke nemcsak az orosz rock nagy öregjei közé tartozik, hanem a közélet szókimondó harcosává, a hatalom kíméletlen bírálójává is vált.
Dalszövegeinek visszatérő eleme az erőszak és a háború elutasítása. 1980-ban Ne lőj! címmel írt dalt az afganisztáni szovjet beavatkozás ellen, két éve pedig, az orosz–grúz háború után ugyanezzel a jelszóval szervezett Moszkvában és Szentpéterváron koncertet, a DDT mellett egy-egy grúz, oszét és ukrán együttes részvételével. 1999-ben jugoszláviai fellépésekkel tiltakozott az ottani NATO-bombázások ellen, 1995-ben pedig a Csecsenföldön harcoló orosz egységeknél járt a frontvonalon, ahol egy lelőtt katona váll-lapjáról két csillagot kapott emlékbe. Emiatt – az esetről készült videofelvétel alapján – egy Kreml-párti ifjúsági szervezet egyik vezetője a minap hullarablónak nevezte, és megpróbált internetes lejárató kampányt indítani ellene.
Sevcsuk neve egyre inkább összefonódik az orosz ellenzékkel, bár ő maga hangsúlyozza, hogy nem vágyik politikai karrierre, csak a lelkiismerete készteti rendszeres állásfoglalásra. „Az egész ország beteg. A hatalom, az ellenzék és a nép is” – mondta egy minapi interjúban. Egyik tavaszi koncertjén Moszkvában szenvedélyes szónoklatban ostorozta a totális korrupciót, az embertelen rendszert, és ott volt az orosz főváros melletti Himkiben zajló erdőirtás elleni augusztusi tiltakozáson is. Lelkes műemlékvédő, támogatja a szólásszabadságért szervezett ellenzéki megmozdulásokat is. Arról, hogy ez utóbbiakat miért verik rendre szét a hatóságok, Vlagyimir Putyint is megkérdezte, amikor jótékonysági akció kapcsán májusban a kormányfő művészekkel teázott. A beszélgetés nemcsak azért vált emlékezetessé, mert Putyin válasza nem volt egyértelmű, hanem mert a kormányfő meglehetősen lekezelően kérdezett rá a zenész nevére, mintha nem ismerné.
Az apai ágon ukrán származású Sevcsuk hat éve, a kijevi főtéren személyesen támogatta az ukrajnai narancsos forradalmat, az orosz–ukrán kapcsolatok későbbi romlását azonban már nem nézte jó szemmel. Az orosz pravoszláv egyház híveként a két nép barátságát szorgalmazza, és az őket szembeállítani igyekvő politikusokat bírálta azon az igehirdetéssel kísért koncertsorozaton is, amelyet tavalyelőtt, a kereszténység felvételének 1020. évfordulója alkalmából, több rockegyüttes részvételével rendeztek Ukrajnában.
Sevcsuk sohasem kedvelte a hatalmat, és őt sem kedveli a hatalom. Zenei pályáját a szovjet időszakban rendszeres tiltások kísérték, de az országos tévécsatornákon – ahol az 1990-es években még sűrűn feltűnhetett – állítólag most is feketelistán van, és számait a zenei rádióadókon is ritkán hallani. Szociális érzékenységét talán az is magyarázza, hogy sok mindent személyesen megtapasztalt, dolgozott falusi tanárként, fűtőként, éjjeli őrként, sőt utcaseprőként is, és gyakorlatilag Oroszország minden szegletében járt már. Tanár szülők gyermekeként a távol-keleti Magadanban született, élt az észak-kaukázusi Nalcsikban, a baskíriai Ufában – ahol grafikusi diplomát szerzett –, az uráli Szverdlovszkban, később Moszkvában, 1991-ben pedig Szentpéterváron telepedett le. Felesége egy évvel később meghalt, így egyedül nevelte fel elsőszülött, ma már felnőtt fiát. A második egy orosz színésznőtől született, de ő az édesanyjával Ausztriába költözött, így alig tartják a kapcsolatot.
Sevcsuk több filmben szerepelt, és még többhöz írt zenét, de költőként is számon tartják, nemrég mutatták be legújabb verseskötetét. Nemcsak ír, szívesen olvas is, a kortárs orosz írók mellett leginkább filozófiai műveket.
