Jelzők zuhataga kéne ide, hogy nagyjából számot adjak arról, mekkora műélvezettel olvastam végig Spiró György Fogság című, ókor végi témájú regényét. Maradok a summázatnál: remekmű! Ám ha az itt és most, vagy a „jövő” a tárgya, sok más mai „szóművésszel” egyetemben nem képes (szerintem!) ugyanilyen mívességgel követni irodalmunk sok évszázados szokását: az adott korra, helyzetre kell érvényesen reflektálni. Elbizonytalanodás van. Arra, ami ma fortyog, züllik, csak tétova „rázseblámpázgatás” történik. „Időgépezhetnék” jócskán vissza, de hadd torpanjak meg Adynál: „...szeressétek / Őt is, a vad geszti bolondot, / A gyújtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot”. Ezt – akkor! – lehetett. És noha próbálkoztak, nem tudtak rajta fogást találni – másokon gyakorta igen. A zseni karakánkodott a kezdetben érdes, majd zselésedő kádári diktatúrában is, parabolákkal, a sorok közé csempészett kajánságokkal élve. Mi ez a megelőlegezett „parázás”? Mégis vissza kissé: Mikszáth, Móricz, Nagy Lajos, Illyés Gyula, József Attila, Fejes Endre, Radnóti. Az ő reflexióik nélkül nem lehetne hiteles, érzéki képünk két, némi közjáték után csak egybekapcsolódott úri korszak milyenségéről. Vállalom a közhelyességet: a „néppel a népért” felfogású, bátor tehetségek összefogására lenne szükség, elvetve a posztmodern eklektikában maszturbálást. A kiadók? A profitra hajtva ontják a lektűrt, a ponyvát... „Ez jó, de nem a mi lapunkba való!” – kaptam társadalmi anomáliákat taglaló „szóművészetemért” az egyik helyről, majd: „Boldogan közölném, de van, aki már egy éve vár a sorára!” – így a másik folyóirat rovatosa. (Mindkettőben már néhányszor publikáltam.) Külön, vasdorongos méltatást érdemelne az elektronikus média sajátos „kultúrmissziója”, de erre és nyelvmocskításunk dühödt kárhoztatására itt már nincs kellő lapfelületem.
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
