„Amikor a történelem vígjátékilag feldolgozhatóvá válik, (...) kikerülünk a tragikus emlékek súlya alól, ezért a humor nemcsak valami tiszteletlenség, hanem – és éppen ez a döntő – lelki értelemben felszabadulás is.” A Népszabadság kritikusa ajánlotta e szavakkal 1965. április idusán a második világháborúról szóló – „mindent egybevetve jól sikerült” – magyar vígjátékot, A tizedes meg a többieket. Keleti Márton filmje azonban nemcsak azért volt fordulópont, mert addig – így a kritikus – csak „a fennkölt harag és a szomorú megrendülés drámai hangján” lehetett felidézni a háborús borzalmakat, hanem azért is, mert olyan, azonnal szállóigévé váló többértelmű poénokat is becsempészhetett a köztudatba, mint a kétszer is elhangzó „Az oroszok már a spájzban vannak” vagy a „Grisa, azt a jó moszkvai nénikédet!”.
Ezek az összekacsintós mondatok világosan jelezték, hogy 1965 áprilisában – két évtizeddel a második világháború, egyszersmind 8 és fél évvel az 1956-os úgymond ellenforradalom után – a hatalmát megszilárdított kommunista párt már elnézett némi lazulást. Ez a kádári középen lavírozás politikájára vezethető vissza, amit a rendszer névadója az elmúlt évtizedek fejlődését felvázolva fogalmazott meg: „Nem beszélhetnénk ezekről az eredményekről, ha nem küzdöttünk volna meg a baloldali kalandorkodással, a revizionista árulással, és nem vertük volna vissza az osztályellenség különböző osztagainak rohamait. Továbbra is megmaradunk ezen a bevált úton, sem jobbra, sem pedig balra nem engedjük húzni a párt, az ország szekerét.”
Az ominózus beszédet Kádár János ugyan április 4-e alkalmából mondta, de nem a 20., hanem a 19. évfordulón, amikor a 11 napos baráti látogatásra érkezett Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár jelenlétében a budapesti Operaházban köszöntötte „legnagyobb nemzeti ünnepünket”. 1965-ben viszont az első titkár feltűnően a háttérben maradt, nem mondott komolyabb beszédet, szereplése jószerével a külföldi vendégek fogadására és az ünnepségeken „díszletként” való megjelenésre korlátozódott. Kádár visszahúzódásának további megnyilvánulása, hogy az év június végén visszalépett a miniszterelnökségtől.
A történelmi leckét a kerek évfordulón ezért mások mondták fel, ünnepi szónoklatukban mindannyiszor hangsúlyozva a két évtizeddel korábbi napok „hősi” és „forradalmi” jellegét, az 1945 utáni koalíciós éveket csak mint a „régi zsarnokságot” visszavágyók elleni küzdelmet említve. A felsorolásból nem hiányozhatott a – „sajnálatos törvénytelenségek” következtében – kitört ellenforradalom sem, amelynek „leverése végérvényesen megszilárdította a rendszert”.
Magabiztosság tükröződött az ünnepi külsőségekben is. A hagyományos április 4-ei Dózsa György úti katonai díszszemlét (amely később már csak ötévente ismétlődött meg) a rádióban a Szepesi György fémjelezte riportercsapat sportközvetítéshez méltó lelkesedéssel kommentálta. „Megremeg a lég; a néphadsereg légierejének díszelgő kötelékei húznak el a fejünk felett mélyrepülésben. Ezüstösen csillognak a gépek (...) Minden tekintet őket követi, és elismeréssel adóz a pilótáknak, akik (...) nemegyszer szálltak már fel, hogy határsértő repülőgépeket elfogjanak vagy szándékuktól eltérítsenek.” A tribünön pedig ezúttal a magyar politikai élet krémje mellé nagyszámú külföldi vendégsereget szerveztek. A szovjet, bolgár, román, jugoszláv és csehszlovák kormány- és pártküldöttség mellett Rogyion Malinovszkij marsall, a 2. ukrán front volt parancsnoka (1965-ben honvédelmi miniszter), Ivan Zamercev, Budapest egykori városparancsnoka, Ilja Osztapenko parlamenter lánya, valamint Vaszilij Golovcov, az 1947-ben felavatott gellérthegyi Felszabadulási emlékmű előtti szovjet katonaalak modelljének jelenléte is emelte az emlékezés fényét.
Az ünnepségre időzítve nyílt meg a Nemzeti Múzeumban a Népi demokráciánk 20 esztendeje című kiállítás, ahol Kállai Gyula, a minisztertanács elnökhelyettese – a nem sokkal későbbi kormányfő – ekként szónokolt: „a magyar nép megfelelően élt azzal a nagyszerű lehetőséggel, amelyet a Szovjetuniónak a második világháborúban (...) a fasizmus felett aratott döntő győzelmei teremtettek meg”. Az ünnepi kelléktár április 3-án a Kossuth téren az új, 16 méteres zászlórúddal gazdagodott, ott vonták fel az állami lobogót. Ugyanaznap az Országgyűlés a „szabad és önálló fejlődés útjára lépett magyar nép” nevében törvénybe iktatta a kerek évfordulós felszabadulás jelentőségét. A törvény fölötti „vitában” Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke egyszerre fenyegetésként és megnyugtatásként is értelmezhető fordulattal szögezte le, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt okos, emberséges, lenini kommunista politikával oldja meg életünk problémáit”.
A bolsevizmus atyamesterére való hivatkozás annál is időszerűbb volt, mivel a 20. évforduló kétségtelen betetőzéseként ekkor állították fel a Dózsa György úti új Lenin-szobrot, nem messze az 1956-ban ledöntött monumentális Sztálin-alak helyétől. Az április 2-án leleplezett „póztalan, közvetlen, derűs”, az „elődjénél” jóval kisebb bronzalak – alkotója, Pátzay Pál szerint – „intellektuális mozzanatot rögzít. Figyelve lép előre. Ennek a mozdulatnak a térbeli ritmusát kerestem meg, ez volt a szorosan vett szakmai feladat.” No meg az, hogy a mögötte magasodó 17 méteres vörösmárvány pilon megfeleljen „a majd mellette felépülő új Nemzeti Színház párkánymagasságának” – a teátrum előző épületét alig egy hónappal korábban robbantották fel a Blaha Lujza téren. Mindezeket a Tanácsköztársaság művészeti direktóriumának egykori szobrász tagja olyan színvonalon oldotta meg, hogy munkáját két nap múltán Kossuth-díjjal is visszaigazolták.
Az új köztéri szimbólum egyébként nemcsak a díszszemlének, hanem az ünnepi beszédeknek is fontos hivatkozási pontjává vált. „Pártunk lenini politikát folytat – hangsúlyozta például a szobrot átadó Ilku Pál művelődési miniszter –, (...) kétfrontos eszmei harcunkban is őt követjük. A lenini hagyaték szellemében jártunk el akkor is, amikor belső békénk és nyugodt fejlődésünk biztosításáért leszámoltunk a jobboldali, revizionista árulással és a baloldali kalandorsággal.”
Eldönthetetlen, hogy jobbról-e vagy balról, de a pesti flaszteren igen hamar azt kezdték latolgatni, vajon az új Leninen tényleg azért van-e kabát, mert szeretné a következő telet is kihúzni. A viccbe csomagolt reménykedésnél sokkal tovább, közel negyedszázadon át állt a helyén: 1989 májusában, nem sokkal Nagy Imre és társai újratemetése előtt, felújításra hivatkozva távolították el.
ILLÉNYI BALÁZS
