„Mikor azt mondom, hogy junius nyolcadika, akkor nem a holnapi napra gondolok, hanem a husz év előttire, az 1867-ikire, a melynek minden pompáját láttam, minden izgalmát élveztem, minden reményét szivemben hordottam” – vallotta meg a Budapesti Hírlap 1887. június 8-án, aláírás nélküli vezércikkében vélhetőleg a főszerkesztő, Rákosi Jenő. „Én ifjan, a nemzet megifjodva, mindenki tele reménynyel és ünnepi hangulattal (...) A pompa az utcákon járt, a lelkesedés a felhőkig ért. Ezeren és ezeren hittük, hogy megvirradt a magyarra, egy uj jövő, egy uj ezer év küszöbén lépünk át, gazdát cseréltünk lélekben: szolgaság volt eddig állapotunk, szabadság, még pedig magyar, lett lelkünknek ura azon a napon. Királyunkat meghordoztuk fővárosunkban, szent István koronáját fejére, palástját vállára tettük.”
A kiegyezést – melynek a felidézett koronázási jelenet is része volt – a magyar társadalom jó része az 1848-as törvényeket helyreállító aktusként fogadta,1875 tavaszán az azt eredetileg ellenző, fél évvel később miniszterelnökké kinevezett Tisza Kálmán is belenyugodott a történtekbe. Jókai Mór is az évtizedes feszültségek oldódásáról szónokolt a szabadságharcban elhunyt Petőfi szobrának 1882-es felavatásakor: „Ez a szobor lát, érez és gondolkozik. (...) Láthatja, hogy amit Vasúton írt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: íme beteljesült. »Ha nincs elég vasatok, törjétek össze láncaitokat s lesz elég.« Ez is megvan: nincsenek láncok. (...) Magyarország soha eddig nem bírt erejében áll a jövendők feladatai előtt. (...) És még egyet láthat. Azt, hogy »van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé«.”
Kérdés, hogy az utóbbit mennyire őszintén gondolta. Merthogy 20 évvel a kiegyezés lényegét jelentő négy törvénycikk parlamenti elfogadása és a koronázás után a lapokban szinte nyomát sem találni, hogy ezek bármelyikét is megemlékezésre méltónak tartották volna. 1887 júniusában inkább katasztrófák borzolták a kedélyeket: Hódmezővásárhelytől délre leomlott és gátszakadást okozott a kis-tiszai zsilip, másfél százan haltak meg és hetvenen tűntek el a paksi kompkatasztrófában. A feltűnő csend másik oka lehet – hangsúlyozza a HVG-nek Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója –, hogy az évfordulók megünneplésének szokása csak a XIX. század végén kezdett kialakulni, addig a múlt nem vált el élesen a jelentől. A magyar nemzettudat amúgy is inkább azonosul a mártíriummal, a vesztes felkelésekkel, mint a kiegyezéshez hasonló kompromisszumokkal.
Így eshetett meg, hogy bár az év nagy eseménye volt a Deák-szobor felavatása a Lánczhíd (ma: Roosevelt) téren (Ferenc József egykori megkoronázásának színhelyén), azt sem az évfordulóra időzítették – csupán szeptember 29-ére készült el a magyar ipar diadalát hirdető műalkotás. Közvetlenül Deák halála után, 1876-ban az Országgyűlés törvényben mondta ki, hogy „a haza bölcsének hamvai fölé állandó emléket” kell emelni. A lapok az 1887-es év során rendszeresen tudósítottak a 9 méteres talapzatra álmodott, Magyarországon korábban sohasem látott méretű, 5 méteres öntvény, illetve a „Honszeretet” és a „Kiegyezés” mellékszobrok készültségi állapotáról. A szobrot egyébiránt Ferenc József jelenlétében – az ő intésére – leplezték le, az uralkodó egy nemzetiszínű zászlókkal, virágkoszorúkkal díszített pompás sátorból követte az ünnepséget.
Ferenc József egyébként akkortájt több alkalommal is dicséreteket arathatott le a magyar sajtóban, például amikor szeptemberben hadgyakorlatok sorozatát látogatta végig birodalomszerte. „Leghűbb, legszeretőbb népe között, a hol minden hajlék, minden szív az övé, nem lehet idegen a magyar király” – írta a Vasárnapi Újság. „Adja Isten, hogy még számos éven át hasonló könnyűséggel tudja legyőzni a tábori élet fáradalmait.” Ám az uniszónó dicsőítés nem feltétlenül a széles körű támogatottság jele: az uralkodó bírálatáért a büntető törvénykönyv szerint többéves börtön dukált volna. Kossuth Lajos is csak az emigrációban jelenthette ki, hogy nem fogadja el őt királynak, ezzel örökre elvágva magát a magyar állampolgárságtól – dacára annak, hogy évről évre több város díszpolgára lett.
A legnagyobb szálkának a közös haderő számított a nemzeti érzelmű magyarság szemében, annak megszüntetése volt a perszonáluniót amúgy elfogadó ellenzéki Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt legfőbb követelése. A magyar honvédségtől különálló birodalmi seregben ugyanis – ahol elvileg a Monarchia minden férfi polgára megfordult – a német volt a vezényleti nyelv, a magyar pedig éppoly lenézett volt, mint bármely kisebb nemzetiség nyelve. 1886-ban tüntetésekhez vezetett, hogy Jansky vezérőrnagy megkoszorúzta az 1849. évi budai harcokban elesett Hentzi osztrák tábornok síremlékét. 1888-ban pedig a véderőjutalék, vagyis a közös hadseregbe küldendő újoncok számának megállapítása kavart óriási vitákat. Hiába születtek az évtized végén a magyaroknak kedvező kompromisszumok: 1889-től a közös hadseregben a tiszti vizsgát a németen kívül magyarul és horvátul is le lehetett tenni, továbbá a császári-királyi (K. k.) helyett császári és királyi (K. u. k.) jelző került a közös intézmények elnevezésébe, az effajta perpatvarok végül a két tűz közé került Tisza bukásához vezettek.
A korszakot pedig nemcsak a gazdasági fellendülés jellemezte, hanem olyan – később drámai következményekkel járó – folyamatok is, mint az 1882-ben önálló párttal jelentkező antiszemitizmus szárba szökkenése, az első május 1-jét 1890-ben ünneplő munkásmozgalom létrejötte, illetve a nemzetiségi önállósodási törekvések megerősödése. „Junius 8-dikának illuziói, szárnyas reményei megtépve, rongyolva hevernek szerte-széjjel. Csüggedés, fáradtság, közömbösség vesz erőt a népen” – írt kiábrándulva ezekről az évekről Rákosi Jenő.
A széthúzás és a tehetetlenség érzete később is a korszak emléke maradt – derül ki Halász Imre publicista Egy letűnt nemzedék címmel a Nyugatban 1913-ban megjelentetett sorozatából. „Az ország legtekintélyesebb politikusai 1867 után azt a nézetet vallották, hogy húsz, huszonöt év elég lesz arra, hogy a magyar államot belterjesen kiépítsük, intézményeinket minden irányban az európai államok színvonalára emeljük. Legfőbb vágyunk az volt, hogy vajha 20-25 évi zavartalan béke jutna osztályrészül az országnak. Íme, a jó sors kétszer annyit nyújtott.” Halász szerint azonban a parlamentarizmus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, csak „a hiúságnak, a szenvedélyeknek, a szereplési viszketegnek kielégítésére nyújtott alkalmat”, ami talán nem következik be, „ha mindenkor élt volna a nemzetben annak a tudata, hogy (...) jöhetnek zivatarok, melyek a félig kész épületre végzetesek lehetnek”. A magyarság azonban „ázsiai indolenciával” pazarolta a kincset, mely „ha elfecséreltetett, örökre visszahozhatatlan: az időt”.
SCHWEITZER ANDRÁS
