HVG, 2011. január 8.
A cikk igen izgalmas és valódi intellektuális kihívásokat tartalmazó állításokat sorol fel a nemzetgazdasági miniszterrel, tehát szerény személyemmel kapcsolatban. Örömmel sorolom fel azokat a tényeket, amelyeket érdemes minden olvasónak megismernie.
Az írás szerint „...Matolcsy György, a magyar gazdaságpolitika konfliktuskereső irányítója összetűzött az uniós intézményekkel és a Valutaalappal...” Magyarország legyengült és kivérzett állapotban volt 2010 nyarán, egy újabb, családokat és vállalkozásokat sújtó megszorító csomag nemzeti érdekeinkkel ellentétes volt.
A kormány nevében ezért – uniós pénzügyminiszteri barátaim tanácsára is – a kölcsönszerződést a tárgyalások során lezártuk, megköszönve a Valutaalap mentőövét. Az IMF-fel tehát nem háborúban, hanem békében váltunk el, nem volt összetűzés a Valutaalappal. A tárgyalásokat vezető miniszterként ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy sokan azért szerettek volna bennünket rákényszeríteni egy újabb IMF–EU-kölcsönszerződésre, hogy annak áraként ismét súlyos megszorító csomagot vezettessenek be az új magyar kormánnyal. Amit nem vállalhattam, de nem is volt rá szükség, mert a kormány visszavezette Magyarországot a pénzpiacokra. Ami az Európai Uniót illeti, ott minden ország saját érdekét képviseli, természetesek a baráti viták és az egymással ellentétes álláspontok ütköztetése. Ha egy miniszter, kormány vagy bármely más magyar tisztviselő az unión belül feladja saját országának és nemzeti érdekeinek képviseletét, az kormányzati esküjét szegi meg, a közvélemény szemében pedig – helyesen – árulónak minősül.
„...Nem jósolható meg, hogy igazolódik-e (mármint Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter) víziója, felgyorsul-e a gazdaság.” „A válságot és az arra adandó választ Matolcsy másként értelmezi, mint legtöbb európai pályatársa.” Nem is a jóslás egy kormány vagy egy nemzetgazdasági miniszter feladata. A világban több választ adnak a mai válságra. Az ázsiai országokban nincs szó válságról, ott a növekedés a válasz. Az USA rendre gazdaságélénkítő lépésekkel válaszol a válságra. Az EU valamennyi fejlett országa használ gazdaságélénkítő lépéseket, egyedül Magyarország nem élt 2010 közepéig ilyen eszközzel. Az új kormány megszorító politika helyett az adócsökkentésekben, az Új Széchenyi-tervben és a strukturális reformprogram lépéseiben látja a kiutat: a foglalkoztatás bővülésével és a növekedés gyorsításával teremthető meg Magyarországon a pénzügyi egyensúly. Tény az is, hogy 2009-ben mínusz 0,9 százalékos GDP-változással, tehát zsugorodással készült a költségvetés, és 2010 végére +1 százalékos GDP-növekedést érhetett el a magyar gazdaság. Ez fordulatot jelent a 2009. évi -6,3 százalékos GDP-változással szemben. 2011-re valamennyi elemző a 2-3 százalék közötti sávban várja a magyar GDP bővülését. Mi ez, ha nem gyorsulás?
„Ez a Matolcsy nem marxista?” Miért lenne egy miniszter marxista attól, hogy józanul gondolkodik? A bankadó magyarországi bevezetése után további 9 uniós tagállam vezetett be bankadót. Pénzügyminiszter-társaim sem marxisták, egyszerűen csak a költségvetési hiányt csökkentik a bankadó bevételeivel. Hasonló a helyzet a válságadókkal, Németországban összesen 4 ágazatot terhelnek válságadóval. Attól vajon marxistának mondható-e valaki, hogy brutálisan elhibázott döntésnek tartja a magyar kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer 1998. január 1-jei bevezetését? Miközben a családokat és vállalkozásokat sújtó megszorításokra kerül sor, addig a költségvetésbe a GDP 1–1,5 százaléka nem folyik be. A megszorítások csökkentik a vállalkozói és családi jövedelmeket, csökkentik a belföldi vásárlásokat, ezzel növelik a munkanélküliséget, és csökkentik a bruttó hazai terméket. Ha ez egy olyan jó rendszer lenne, akkor a 18 fejlett uniós tagállam mindegyike bevezette volna a magyar kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert – de nem tették. Egyedül a közép-kelet-európai országoknál kísérletezett ezzel a Világbank, és ezt a kudarcba fulladt kísérletet állítottuk most le.
„(...) Neki is része volt abban, hogy a hitelminősítők leértékelték az országot.” A Bajnai-kormány a 2010-es költségvetés bevételeit igen jelentősen túltervezte, kiadásait pedig ügyes trükkökkel alábecsülte: a kettő együtt több mint 500–600 milliárd forintos lyukat jelentett a költségvetésben. Még nagyobb volt a tervezett lyuk, mert a -0,9 százalékkal szemben 1 százalékkal bővült a gazdaság: erre a pluszbevételre sem számíthatott a Bajnai–Oszkó-páros. 2010-ben tehát az unióban két országról derült ki, hogy hamis költségvetési számokkal dolgozott: ebből pattant ki a görög pénzügyi válság, és ezt oldottuk meg mi, magyarok nem megszorításokkal működő gazdaságpolitikával. A hitelminősítők tehát nem azért minősítették le az országot, mert visszaállítottuk a 2010-es 3,8 százalékos költségvetési hiányt, hanem azért, mert hamis volt a költségvetés. Most azt várják tőlünk, hogy felvázoljunk egy hiteles strukturális reformprogramot, amely a 2013–2014-es idősávban fenntarthatóvá teszi a 3 százalék alatti deficitet. Amíg ezt nem látják, addig marad a leminősítés.
„A Financial Times rangsorában – ír társával holtversenyben – ő kapta a legrosszabb osztályzatot az uniós pénzügyi vezetők között.” Az ír pénzügyminisztert 2008-ban még a 2. legjobbnak tartották, most az utolsó helyre sorolták. 2009-ben Oszkó Péter is az utolsó előtti helyen végzett. Azt gondolom, világos az üzenet: az adott ország pénzügyi helyzetét verik le az éppen hivatalban lévő, pénzügyekért felelős miniszteren. Lehet valaki elsőből utolsó, és megérjük majd, hogy leszünk sereghajtókból újból éllovasok (...)
MATOLCSY GYÖRGY
(BUDAPEST)
(A levél teljes szövege a hvg.hu-n olvasható. A cikkíró megjegyzései ugyancsak.)
