HVG, 2011. január 15.
Érdekes és fontos cikket közöltek a hajdani közraktárak területén készült kultúrközponttal kapcsolatban. A cikk sokoldalúan tárja fel egy ilyen létesítmény telepítésével, építészeti megfogalmazásával és funkcionalitásával kapcsolatos kérdéseket, mindazonáltal a második bekezdés bizonyos sugallata hozzászólásra késztet. „Budapest progresszívebb szárnya” valóban évek óta várja az építészeti jeleket, de ezek hiánya nem a „sztárépítészektől tartásra” vezethető vissza. Az említett nagy nevek közül Egeraat nem panaszkodhat, két fontos és hangsúlyos munkája is elkészült a történeti városban. Az általa jegyzett Városháza-program, és különösen az eredetileg (állítólag) Norman Foster által tervbe öntött Zeppelin nem a „műemlékvédelem köntösébe bújtatott konzervativizmus” miatt került a – szerintem is jogos – támadások kereszttüzébe, hanem a csatlakozó, a város legfontosabb köztereit szinte semmibe vevő, és mellesleg egyetlen érvényes szabályozásnak sem megfelelő volta, a belvárost az elviselhetetlenségig terhelő méretei miatt.
„...az Oosterhuis–Lénárt tervezőpáros vitte át a műemlékvédelem köntösébe bújtatott konzervativizmus akadályait.” Nekik szerencséjük volt. A pesti oldal utolsó közvetlenül folyóparti kapcsolatú, a rakpart vagy a vasútvonal áthelyezési igénye nélkül is hasznosítható területén amúgy is évek óta revitalizációra váró házakat építhettek tovább, jó közlekedési kapcsolatokkal, intenzív egyetemi közelséggel. Éspedig anélkül, hogy az újonnan létrejövő, karakteresen nagy kubus bármilyen fontos elemet kitakarna, sőt a szűk környezet kifejezetten háttérként viselkedik. Aktuális építtetőjük valóban építeni akart, és látszólag folyamatosan fizetőképes is maradt. Korábban is készültek e területre tervek, olyanok, amelyek a csatlakozó történeti-eklektikus környezethez talán jobban illeszkedő tagoltsággal és részletgazdagsággal oldották meg a feladatot, és nem a „sztárépítészség” hiánya vagy a „műemlékvédelem köntösébe bújtatott konzervativizmus” miatt nem valósultak meg (például Rajk Lászlóé). Az utolsó részletig pontos átgondoltság az, ami az egyetlen nagyvonalú építészeti gesztusra készülő házat indokolttá teheti. Az alapgesztus ezen az épületen – szemben például a cikkben szintén említett Zaha Hadid belvárosi buborékjával – minden nézőpontból érezhető és látványos, a „szoborszerűség” létrejön, éppen ezért nagyon kínos, és sajnálatosan „hazai” az a kommerciálódást eredményező eseménysor, amely a cikkmellékletben leírt, építés közbeni részletmódosításokkal az alkotó szerinti szerzői jogi problémákhoz vezetett. Ugyancsak kár, hogy „az eredeti tervben szereplő hatalmas beltéri óraszerkezet” mára eltűnt. A nagy magasságú és gazdagon átlátható belső térből hiányozni fog. (Talán ugyanúgy, ahogyan a Dózsa György út Egeraat házával szembeni oldalán, a Városliget szélén hiányzik az évek alatt le-föl sétáló – és nem esetlegesen telepített, azóta is szoborszerűen álló – óra, az Időkerék.) A fentiek ellenére – vagy éppen ezek miatt is – örüljünk, hogy Oosterhuis háza létrejött, és reméljük, hogy a cikkben felsorolt programelképzelések megvalósulnak, és hosszú távon is fenntarthatók lesznek, a belföldiek és a külföldiek örömére, mellesleg jó példát mutatva arra, hogy a történeti és a természeti környezet, valamint a mindenkori korszerűség nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak.
KŐNIG TAMÁS
ÉPÍTÉSZ (BUDAPEST)
