A megalakulása óta eltelt kilenc hónapban a második Orbán-kormány számos olyan döntést hozott, amely valamilyen vonatkozásban felfüggesztette egyik vagy másik alapvető jogelv érvényesülését. Ezzel lehetővé tette, hogy bizonyos szabályozási területeket, bizonyos időszakokat, vagy adott esetben meghatározott gazdasági szereplőket vagy magánszemélyeket kivonjanak az általános normák hatálya alól. E törvényhozási aktusok közös vonása, hogy az általános szabályok alóli kivételességet állapítanak meg vagy legalábbis sugallnak. E döntések körébe tartozik – csak példálózó felsorolással â’ az Alkotmánybíróság (AB) felülvizsgálati hatáskörének elfogadható indok nélküli, önkényes megcsonkítása, az előző kormány időszakában jóváhagyott állami végkielégítések visszamenőleges megadóztatása, a részben szintén visszamenőleg kivetett ágazati különadók, a különadók megállapításának rendjébe illesztett, egyes vállalkozásokat kedvezményező kivételek, az Országos Választási Bizottság tagjai, valamint a Gazdasági Versenyhivatal elnökhelyettesei megbízatási idejének lerövidítése, az egyes tisztségek betöltésére vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok teletűzdelése hasonlóan furcsa kivételekkel, a csoportos létszámleépítés szabályainak a Költségvetési Tanács szakértői apparátusának elbocsátása idejére időzített megváltoztatása, és ide kell sorolni az Országgyűlésben nemrég benyújtott semmisségitörvény-javaslatot is, amely a 2006. őszi zavargások kapcsán hozott jogerős bírói ítéletek egy részét tervezi parlamenti döntéssel megsemmisíteni.
A felsoroltak és a hozzájuk hasonló döntések alapvetően két csoportra oszthatók. Az első körbe azok tartoznak, amelyeket a politikai folklór „lexekként” tart számon, és amelyek egy-egy jól azonosítható, a kormányzatnak kedves személyt vagy gazdasági szereplőt akarnak kedvező helyzetbe hozni. Ilyen lexek persze korábbi parlamenti ciklusokban is születtek (gondoljunk csak a méltán hírhedt lex Molra), a mostani időszak ezeknek a lexeknek a mennyiségével kápráztat el, továbbá hogy ezek a lexek nagy számban magába az alkotmányba is behatoltak. A lex Borkai, a lex Szapáry, a lex Járai, a lex CBA, a lex Domonkos és társaik vagy jól célzott kivételeket állapítanak meg az általános szabályok alól, vagy magát a szabályt igazítják hozzá a kedvezményezni szándékolt személy vagy csoport jegyeihez, függetlenül attól, hogy az eredeti szabálynak volt-e valami általános és elfogadható indoka. A lex Domonkos például úgy módosította a Költségvetési Tanácsról szóló törvényt, hogy megszüntette a tagjaira vonatkozó egyik összeférhetetlenségi szabályt, lehetővé téve, hogy Domonkos László számvevőszéki elnök – nemrégiben még a Fidesz országgyűlési képviselője – ott taggá válhasson. Ebben az esetben a lex a Költségvetési Tanács független státusához igazodó, nagyon is indokolt egyik szabályt iktatta ki. A lex Borkai ezzel szemben már a törvényhozói önkény önkényes felülírásának példája. Az eredeti törvényjavaslat, amely a hivatásos katona- és rendőrtiszteket leszerelésük után öt évig kizárta volna a polgármesteri tisztségből, semmilyen erős indokkal nem volt alátámasztható, és a hírek szerint csak az a fideszes félelem motiválta, miszerint a Jobbik számos volt hivatásost állíthatott volna jelöltként az őszi önkormányzati választásokon. Csakhogy a szabály Győr fideszes vezetőjét is elütötte volna az újraindulástól, ezért az összeférhetetlenségi időszakot sürgősen leszállították három évre.
Azzal természetesen mindenki tisztában van, hogy a politikai döntéshozók nem érzéketlenek a hozzájuk közel álló személyek és gazdasági szereplők kívánságaira, és sokszor nem riadnak vissza az efféle kedvezéstől. Azt azonban fontos észrevenni, hogy az ilyen döntések értékelésénél a mérték egyáltalán nem másodlagos. Többféle, önmagán túlmutató negatív következménnyel járhat viszont, ha a gazdasági és társadalmi szereplők rendszerszerűen azt tapasztalják, hogy a kivételezés elérésére van kézzelfogható lehetőség. Ha megalapozottnak látják a feltételezést, hogy a döntéshozóknál viszonylag könnyű különleges bánásmódot kijárni, akkor nem arra fognak törekedni, hogy a gazdasági versenyben vetélytársaik fölé kerekedjenek kedvezőbb áraikkal vagy jobb termékeikkel és szolgáltatásaikkal, hanem hogy az erre fogékony politikai döntéshozóknál versenykorlátozó vagy -torzító, személyre szabott bánásmódot harcoljanak ki. Kreatív energiáikat az innováció és a gazdasági ésszerűsítés helyett a lobbizásban fogják kiélni, össztársadalmi szempontból igencsak baljós következményekkel. Egyrészt nőhet a korrupció és a gazdasági és politikai elit önfeledt egymásra találása focimeccs-látogatás keretében, másrészt romolhat a magyar vállalkozások versenyképessége, a lakosság pedig magasabb árakat fizethet rosszabb szolgáltatásokért.
A kivételességet megállapító törvényhozási aktusok másik, sokkal fontosabb csoportjába azok tartoznak, amelyek valamilyen általános és alapvető jogelvet függesztenek fel elfogadható indok nélkül, pillanatnyi politikai szükségletekhez igazodva. Az AB felülvizsgálati és törvénymegsemmisítési jogkörének korlátozása, az adó- és járulékszabályok alkotmányossági vizsgálatának megakadályozása nem valamilyen végiggondolt, általános indokokra támaszkodó alkotmánybíráskodási koncepció alapján történt, hanem mert történetesen éppen ilyen tárgyú jogszabályt semmisített meg az AB, és mert hatáskörének meghagyása valószínűleg lehetetlenné tette volna a kormány gazdaságpolitikai stratégiáját. Ezért nem a gazdaságpolitikát igazították az alkotmányossághoz, hanem az AB hatáskörét a saját pillanatnyi érdekeikhez, és ennek esett áldozatul a visszamenőleges jogalkotás tilalmának alapelve is.
A tervek szerint hamarosan megszülető semmisségi törvény a hatalommegosztás alapkövetelményét töri át, amikor jogerős bírói ítéleteket politikai döntéssel változtat meg az ítéletek meghatározott körében. A csak rendőri tanúvallomások alapján született elmarasztaló ítéletek persze sokakban keltenek rossz érzéseket vagy gyanakvást, és ez nem tekinthető indokolatlannak. Csakhogy a 2006 őszén született ítéletek felülvizsgálatára van jogállami lehetőség is. A hamis tanúvallomás vagy bizonyíték alapján született ítéletek ellen perújrafelvétel kezdeményezhető. Esetről esetre, ahogy jogállamban szokás.
A második csoportba tartozó, hatalmas horderejű fejleményekkel kapcsolatban két körülményre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt e lépések számosságuk és megszületésük körülményei révén félreérthetetlenül azt üzenik a társadalomnak, hogy a kormánytöbbség kész bármikor bármilyen jogelvet félretenni politikai céljai elérése érdekében. Ezért a jogbizonytalanság nem korlátozódik a már meghozott döntésekkel érintett területekre, hanem kiterjed jóformán minden életviszonyra. Befektetési, megtakarítási, vásárlási, családalapítási, karrierépítési és más döntéseiknél az egyének, a háztartások és a vállalkozások kénytelenek szüntelenül azt mérlegelni, melyik szabály és szilárdnak hitt jogelv lesz a következő, amit valamilyen pillanatnyi szempont alapján feláldoznak, felforgatnak a döntéshozók. A jogalkalmazók – rendőrök, ügyészek, bírák – nem lehetnek biztosak abban, hogy a ma még érvényes jogelvek követéséért később nem vonják-e felelősségre, nem éri-e hátrány, nyilvános megbélyegzés őket. Másfelől a döntések hivatalos vagy sugalmazott indoklása mindig valamilyen különleges, forradalmi állapotra utal, ami megengedhetővé tenné a rendkívüli lépéseket. Az egyik esetben a gazdasági szükséghelyzet képe sejlik fel, ami indokolhatná a visszamenőleges adóztatást és más rendkívüli gazdasági döntéseket, a másik esetben pedig az előző kormányzat jogi és politikai legitimitásának nyílt tagadásával szembesülünk, hiszen a zsarnoki rendszerek bírói ítéleteit szokták – kivételes esetekben – semmisnek nyilvánítani.
A gazdasági szükséghelyzetre utaló érv első látásra életszerűen hivatkozhat a 2008–2009-es globális gazdasági krízis különösen súlyos hazai következményeire. Ez az érv azonban több sebből vérzik. Először is a válság, ha valamikor, akkor a 2008 októberét követő néhány hónapban indokolhatott volna rendkívüli lépéseket. 2010-re a recesszió technikailag már Magyarországon is véget ért, és maga a frissen hivatalba lépett kormány a következő években már dinamikus gazdasági növekedést vár költségvetési kalkulációiban. Másodszor, a jogállamiság valamely követelménye mégoly időleges felfüggesztésének indokolhatóságához nemcsak annak bemutatására van szükség, hogy valamilyen rendkívül súlyos helyzet áll fenn, hanem arra is, hogy a rendkívüli helyzet a jogállami követelmények felfüggesztése nélkül nem orvosolható.
Márpedig talán egyetlen olyan hazai vagy nemzetközi szakértő és piaci szereplő sem akadt, aki azt állította volna, hogy például a magyar költségvetési hiánnyal kapcsolatos gondok csak visszamenőleg kivetett adókkal lennének kezelhetők. Tehát nem általában a hiány leszorításához volt szükség a visszamenőlegességet tiltó alapelv felrúgására, hanem a hiány leszorításának a kormány által preferált módjához, ami pedig jelentős különbség. Ugyanakkor a rendkívüliségre hivatkozó forradalmi retorikának ellentmond az is, hogy a kifogásolt döntéseket – mai tudásunk szerint legalábbis – nem ideiglenes jelleggel és meghatározott időre hozták meg, hanem a formálódóban lévő új rezsim állandó vonásainak szánják őket. A visszamenőleges adókivetés lehetőségét például az alkotmány szövegébe is beemelték, anélkül hogy valamiféle ideiglenességre utalnának. A hivatkozás a gazdasági szükséghelyzetre tehát sem a tényleges gazdasági helyzet alapján, sem a kormányzat saját lépései alapján nem látszik őszintének, és semmiképp sem szolgálhat a jogállami követelmények felrúgásának igazolásaként.
A semmisségi törvény, amely a 2006. szeptemberi és októberi zavargások idején, garázdaság vádja ügyében és csak rendőri tanúvallomások alapján hozott ítéleteket szándékozik megsemmisíteni, másfajta rendkívüliséget sugall. Politikai döntéssel diktatúrák bírósági ítéleteit szokták megsemmisíteni, azokat is csak kivételes esetben, ha nagyon erős indokok alapján feltételezni lehet, hogy a bírósági eljárások bizonyos kategóriáiban az elfogulatlanság, a bizonyítás általánosan elfogadott normái eleve nem érvényesülhettek. A semmisségitörvény-javaslat tehát elég egyértelműen azt implikálja, hogy 2006 őszét követően Magyarországon éppen ilyen helyzet állt fenn, és ezzel nyíltan kétségbe vonja a közhatalom demokratikus legitimitását, legalábbis abban az időszakban, de a mostani többség más gesztusai alapján a teljes 2002-től 2010-ig terjedő periódusra is. A 2006. őszi zavargások kapcsán hozott bírósági ítéletekkel összefüggésben azonban ilyen sommás feltételezés semmiképpen sem tartható. Számos, a rendőröket elmarasztaló ítélet született, és sok, bűncselekménnyel gyanúsított embert felmentettek.
A csak rendőrök vallomására alapozott ítéletekkel összefüggő problémák egyébként nem korlátozódnak az akkori zavargásokkal kapcsolatban gyanúsítottakra. Minden évben számos ilyen típusú ítélet születik, ahogy az őrszobán bántalmazott roma előállítottnak is – a rendőrök olykor vélelmezhető összejátszása miatt – roppant nehéz bizonyítania saját igazát. Ám ezek normális demokrácia normális gondjai, amelyek nem igényelnek forradalmi megoldásokat, még akkor sem, ha egyébként igaz, hogy 2006 őszén a társadalom súlyos válságtüneteinek lehettünk tanúi. A jogállam nem attól jogállam, hogy sosem fordulnak elő benne akár súlyos jogsértések, hanem attól, hogy a jogsérelmek orvoslására, a rendszer önkorrekciójára számos eljárás és mechanizmus áll rendelkezésre, és okkal lehet bízni abban, hogy a jogkereső állampolgár, ha a panasza megalapozott, előbb-utóbb megtalálja az igazát. Ez persze folyamatos, türelmes aprómunkát, a jobb megoldások kitartó keresését, a gondolkodásukban is független bíróságok társadalmi működési feltételeinek biztosítását követeli, nem pedig forradalmi rombolást és a nyomában járó káoszt.
Az e havi jogállamfigyelő elkészítésében Majtényi László, Miklósi Zoltán, Navratil Szonja, Szabó Máté Dániel, Vissy Beatrix vett részt.
