HVG, 2011. február 26.
Örömmel néztem meg az Abigail Galériában azt a kiállítást, amiről tudósítottak. A budapesti művészeti-kereskedelmi galériák ajánlatában ritkán tapasztalható igényességgel válogatott anyag a Boulevard Saint-Germain galériái, sőt a marais-i Galerie Lahumiére atmoszféráját idézi, még akkor is, ha a tárlat világszerte ismert szerzőinek nem méretes főműveit, de jellemző témákkal operáló multiplikált munkáit mutatja be. Le a kalappal az Abigail tálalása és moderált, a kulturált magyar polgár számára is elérhető árai előtt. Igazi esemény Budapesten a kortársi konkrét művészet gyér kereskedelmi prezentációja közepette. Kár lenne viszont a kulturális beszámolóiban általában szakszerű HVG jelen tudósításának tévedése fölött szemet hunyni: a szóban forgó művészeti irányzat, a „konkrét művészet” művelőinek és teoretikusainak egyértelmű álláspontja szerint ez a művészet nem absztrakció. Vagyis nem a látható világnak valami sajátos átformálása, absztrahálása, művi átlényegítése, esetleg deformálása, mint ami a sokféle izmus esetében, az előző századforduló körül történt. Itt a művészet saját lényegét-formáját teremtő valóságról, önálló entitásról van szó immár egy évszázad óta, Malevics, Mondrian, Moholy-Nagy nyomán. Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban és Svájcban, Németországban, Hollandiában gazdag és élő hagyományai vannak. A két háború közötti Magyarország újbarokk kultúrája nem preferálta, a náci és a kommunista kultúrpolitika elvetette, a sommásan ítélkező konzervatív művészetszemlélet – nyugatabbra is – hajlamos volt az absztrakt irányzatok közös nagy zsákjába utalni. Párizs minden időben a konkrét művészet nemzetközi menedékének számított, az ottani kereslet konstans. Ismerői értékelik a konkrét művészetnek azt a képességét, hogy geometrikus szigorán túl – vagy éppen általa – harmóniát, feszültséget és nyugalmat, sőt humort és intellektust képes közvetíteni.
GÁYOR TIBOR
(BUDAPEST)
