AP/ Pier Paolo Cito
Ha nem lenne olasz, biztos befutónak számítana – állítják uniós körökben Mario Draghiról, az Európai Központi Bank (EKB) ősszel megüresedő vezetői tisztére pályázó olasz jegybanki kormányzóról. Draghit – az EKB elnöki posztjáról nyolc év után leköszönő francia Jean-Claude Trichet utódaként – az eurózóna döntő befolyással bíró tagállamainak többsége lényegében a támogatásáról biztosította. Angela Merkel német kancellár viszont – a monetáris szigor híveként – nem szívesen bízná az eurózóna pénzpolitikáját meghatározó frankfurti EKB vezetését olyan ország képviselőjére, amelyik hagyományosan megengedő az inflációval szemben, államadóssága pedig a legmagasabbak közt van.
A magas banki bónuszok ellen és a pénzintézetek tőkehelyzetének megerősítése mellett fellépő bázeli pénzügyi stabilitási fórumot öt éve vezető Draghinak azonban, úgy tűnik, sikerül úrrá lennie az előítéleteken. Berlini kormánykörökben egyre inkább elfogadni látszanak ugyanis a személyét, lapvélemények szerint a jelöltek közül még ő a leginkább „németközeli”, pedig februárban még azt írták a 63 éves pénzügyi szakemberrel kapcsolatban, hogy az olaszok hétköznapjaihoz az infláció ugyanúgy hozzátartozik, mint a spagettihez a paradicsomszósz.
A rendkívül eszesnek tartott, nyilvánosan hideg viselkedésével ellentétben munkatársaival közvetlen és jó humorú Draghi nem hagy kétséget afelől, hogy a Trichet által megkezdett, legutóbb a kamatemelésben megnyilvánuló inflációellenes politika folytatója, és a Bundesbank-féle monetáris szigort képviseli. Jól kijön Trichet-vel, rendszeresen látni őket, amint EKB-ülések után kedélyesen elbeszélgetnek egy pohár bor mellett.
Középosztálybeli családban született Rómában, apja bankár, anyja vegyészmérnök volt, de fiatalon elvesztette őket, így öccsével és nővérével egyik nagynénjükhöz került. Tanulmányait a jezsuitáknál kezdte, majd a római La Sapienza Egyetemen szerzett közgazdászdiplomát. Doktoriját – első olaszként – az amerikai Massachusetts Institute of Technologyn (MIT) írta, 1981-től tíz éven át a Firenzei Egyetemen tanított, miközben a Világbanknál is dolgozott. Ezután visszatért hazájába, az akkori jegybankvezér tanácsadója lett, majd 1991-től az államkincstárat irányította – nevéhez fűződik a legnagyobb olaszországi privatizációs időszak. Közreműködött a maastrichti szerződés megalkotásában, kivételes munkabírása miatt ragadt rá akkoriban a Szuper Mario becenév.
Kormányzati feladatainak búcsút intve 2002-ben az amerikai Goldman Sachs befektetési bank alelnöke lett. Emiatt támadták, mondván, tudnia kellett a görög adósságadatok hamisításairól, csakhogy az jóval az odaérkezése előtt történt. 2005-ben ismét a politika felé vette az irányt, a korrupciós botrányokba belebukott olasz jegybankelnök posztját vette át.
A nős, kétgyermekes Draghi már nagyapa, ha ideje engedi, golfozik és túrázik. Hivatali kötelezettségein felül nem igazán jár társaságba, inkább otthon, családja körében tölti a szabadidejét. Kényesen ügyel az öltözködésére: ingeit, öltönyeit évtizedek óta ugyanannál a szabónál rendeli, eleganciájához tartozik, hogy soha nem hord kabátot.
Ha az esetleges német vétó miatt lemaradna az EKB-elnökségről, megnyílhat előtte az út az IMF vezérigazgatói posztjához, neve ugyanis a szervezet európai tagállamainak közös jelöltjeként is felmerült. Ám ehhez az kellene, hogy az IMF-et vezető Dominique Strauss-Kahn – ahogy egy ideje rebesgetik – a nyáron lemondjon posztjáról, hogy elinduljon a jövő évi francia elnökválasztáson.
