HVG, 2011. Május 21.
Édesanyámról 1944 őszéig nem tudtam, hogy eredeti (első) anyanyelve nem magyar. A hozzánk beállított szovjet katonákkal – akik alighanem ukránok voltak – hüledezésemre szóba elegyedett, és többnyire megértették egymást. Csakhamar a környék tolmácsa lett, majd egy orvos százados kezdeményezésére a „stábnak” kolbászt, rétest készített – a hozzávalókat a megrendelő szállíttatta. Aztán a jobb megélhetés reményében a nagyszüleimhez, Dusnokra költöztünk. „Miért nem tanul meg rácul?” – kérdezték apámtól somolyogva az ott honos asszonyságok. Őseik Mária Terézia korában települtek be a Balkánról, a kalocsai érsekség birtokára, katolikusok voltak, horvátok. Ám magukat csökönyösen „rácoknak” vallották, nem törődve azzal, hogy a magyarság ezt a megjelölést a görögkeleti vallású szerbség számára tartotta fenn. Egy archaikus, megcsappant szókincsű, nem fejlődő, nem gazdagodott nyelvjárást beszéltek. „Idem na községháza, elinézovat” – hallottam magam is egyszer. Őket és a bátyaiakat a nyelvszakma hol kalocsai rácok, hol bunyevác megjelöléssel illeti. Később, már Baján lakva megismerkedtem az „igazi bunyevácokkal”, és anyám állította, hogy van némi különbség a két nyelvjárás között. (Nota bene: a Monarchia idején a Bácskában még bunyevác nábobok is voltak!) Sajnos nem mélyedtem el a bízvást létező kisebb-nagyobb divergenciák tanulmányozásában, röstellem is. Legyen-é önállónak elismert bunyevác népcsoport? Hezitálok. A távlatokat is tekintve talán bölcsebb lenne a horvátsághoz kötődés?
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
