Részletkérdésnek tűnik, de a választás végkimenetelét eldöntheti a választókerületi beosztás. Ahol kerületek vannak, ott a döntéshozókat mindig hatalmába keríti az ellenállhatatlan vágy a határokkal való manipuláció iránt. Az Alkotmánybíróság (AB) 2010 decemberében 2011. december 31-ei hatállyal megsemmisítette a jelenlegi egyéni választókerületi térképet, és a választókerületek kialakítását meghatározó „alapvető elvek, szabályok és garanciák” kétharmados törvényének megalkotására kötelezte a parlamentet, de a konkrét kerülethatárokat elegendő feles törvényben rögzíteni. A mai parlamenti erőviszonyok között tehát az egyfordulós rendszert támogató Fidesz kezét nem köti meg az AB-határozat, úgy alakíthatja ki az új választókerületi térképet, ahogy akarja, pusztán arra kell figyelnie, hogy a lélekszámok csak kismértékben térjenek el egymástól.
Mivel 1990 óta a választókerületek határai jóformán változatlanok, 2010-re a legkisebb és a legnagyobb létszámú között csaknem háromszorosra duzzadt az eltérés: ennyiszer volt nagyobb súlyú a veszprémi választók szavazata szigetszentmiklósi honfitársaikénál. Az AB több határozatában kimondta, hogy a kétszeres eltérés már sérti az egyenlő választójog elvét. Minden jel arra mutat, hogy ezt az iránymutatást a kormánypártok most komolyan veszik, és olyan kerületi térkép kialakítására törekszenek, amely az átlagtól legfeljebb 15 százalékkal eltérő körzetekből áll.
Itt jön képbe a manipuláció lehetősége. Bár mind a helyi képviselet, mind a választójog egyenlősége szempontjából előremutató volna, aligha kerül be a törvénybe, hogy a választókerületeknek minél jobban vissza kell tükrözniük az adott régió településszerkezetét. Az ugyanis biztos, hogy az eddigi 176 helyett 90–120, tehát nagyobb lélekszámú (az átlagosan 45 ezer helyett 67–89 ezer választót magában foglaló) választókerületek kialakítására készülnek a kormánypártok. A kisebb megyéket mindössze két-három kerületre kell majd felosztani, de a legnagyobb városoknak és agglomerációjuknak valószínűleg megmarad legalább két kerület. Belátható, hogy az utóbbiakat jobban reprezentálnák olyan körzetek, amelyek mindegyikében lennének bel- és külvárosi területek, valamint környékbeli kistelepülések. A másik lehetőség az lenne, ha a nagyvárost és agglomerációját külön-külön választókerületbe sorolnák, utóbbihoz esetleg hozzácsapva külvárosi blokkokat.
A törvényben aligha rögzítenek azonban elvi jellegű jogszabályi korlátokat. Ha megtennék, a pártok jóval nehezebben tudnák hasznosítani az utóbbi évek választási eredményeinek szavazóköri szintre lebontott – legális – adatbázisát. A választások eredményeit alapul véve jó biztonsággal körülhatárolható, melyek azok a települések, városrészek, amelyek a legkiszámíthatóbban szavaznak.
Ez az ismeret fogja leginkább meghatározni az új választókerületi térképet. Vegyünk a példa kedvéért olyan várost, amelyben a Fidesz elsöprő szavazattöbbségre számíthat, de az agglomerációban jóval kisebb a várható támogatottsága. Ilyen esetben, ha a nagyvárost két egyéni kerületre osztja, és a környékbeli falvakat egy harmadikba, elviszi ugyan a két városi mandátumot, de a harmadikat könnyen elveszítheti. Ha viszont a városban három részt alakít ki, ügyesen hozzájuk ragasztva az agglomeráció településeit, az ellenfeleket támogató voksok szétaprózódnak, és mindhárom mandátumot megszerezheti. A kerülethatár-manipuláció persze nem ennyire triviális munka: befagyott, kétpólusú pártrendszerben viszonylag egyszerű, dinamikusan változóban viszont kockázatos a korábbi választási eredményekhez igazítani a határokat. A nyilvános közvélemény-kutatásnál részletesebb adatok és az illegális adatbázisok szerepe ilyenkor értékelődik fel igazán.
Mindez világossá teszi, miért nem szerencsés politikusokra bízni a térképrajzolást. Nagy-Britanniában ezért léteznek független határkijelölő bizottságok, és a parlament csak a kész térképről szavazhat – a határokhoz viszont elutasítás esetén sem nyúlhat. Magyarországon már annak is örülni lehet majd, ha az új törvénybe bekerül, hogy választókerületeket csak összefüggő területen lehet kialakítani, illetve hogy milyen időközönként, vagy milyen mértékű aránytalanság esetén kell módosítani a térképet.
A választókerületi határok átrajzolásához hasonlóan manipulációs lehetőséget rejt magában a szavazati jog megadása külhoni magyar állampolgároknak, következményei viszont még kiszámíthatatlanabbak. Nem véletlen, hogy a részleteket illetően a Fideszen belül is nagy a tanácstalanság. A legfőbb kérdés, hogy milyen mértékben képes befolyásolni a választás eredményét az ilyen típusú szavazati jog. A válasz egyértelmű: néhány ország kivételével a külhoniak szavazata alig befolyásolja a döntést a hatalom megszerzéséről (lásd Kintről a kevesebb is több című írásunkat), s szinte mindenhol ügyelnek arra, hogy a választási rendszer ne kódolja a politikai instabilitás kockázatát.
A nem Magyarországon állandó lakos magyar állampolgároknak adandó szavazati jog választási eredményre gyakorolt hatását e sorok írásakor lehetetlen megjósolni. Alapvetően három olyan tényezőtől függ, amelyekről nincsenek megfelelő információink. Az első a szavazati joghoz jutók potenciális száma, a második a várható választási aktivitásuk, a harmadik és legfontosabb pedig a szavazati joguk pontos tartalma.
Az első tényezőt illetően sokan csak a Kárpát-medencei magyarságra gondolnak, kedvezményes honosításért azonban a világon bárki folyamodhat, ha igazolni tudja magyar származását; sőt sokan el sem veszítették állampolgárságukat. Az Amerikai Egyesült Államokban például 2000-ben 1,5 millióan jelezték magyar eredetüket (2010-ben nem kérdeztek rá a származásra), 2006-ban Kanadában 315 ezren, Ausztráliában pedig 67 ezren. A Latin-Amerikában élő magyar gyökerűek számáról 33 ezertől 133 ezerig a legkülönbözőbb becslésekkel találkozhatunk, és az Izraelben lakók száma is elérheti a százezret. A Kárpát-medencén kívüli európai országokban 290–350 ezer magyarról lehet tudni. A potenciális külhoni szavazók száma eléri tehát a milliós nagyságrendet.
A népszámlálási adatok azt is jelzik, hogy a származását számon tartó nyugati magyarság kisebbsége használja otthonában ősei nyelvét. Az amerikai magyarok esetében ez az arány 20-30 százalék, az Ausztráliában élőknél valamivel több. Önmagában ez nem kizáró ok, de ebben a körben az aktív nyelvhasználat eltűnése miatt nehéz feltételezni a magyar közélet iránti élénk érdeklődést.
A szomszédos országokban élő magyarok részvételi szándékáról és pártpreferenciáiról sincsenek nyilvános adatok. Annyi biztos azonban, hogy a határon túli magyarokat nem lehet egy tömbként kezelni. Országonként, valamint egy-egy közösségen belül is változó, mennyire érdeklődnek a magyarországi belpolitika iránt. Kedvező a Fidesz számára, hogy vélhetően azok szavaznának, akik benne vannak abban a határon túl kiépített hálózatban, amelyet a kormánypárt képes elérni és mozgatni. Ez alapozza meg azt a vélekedést a magyar jobboldalon, amit Mikola István fogalmazott meg a legegyszerűbben 2006-ban: „ha négy évre nyerni tudnánk, és (...) utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna”. Szervezettségét tekintve ma még valószínűleg a Fidesznek vannak a legjobb pozíciói, de ez a lehetséges külhoni szavazóknak csak a töredékét érinti, ráadásul a Jobbik egyre komolyabb versenytársként jelent meg a Fidesszel szemben.
Tisztában vannak ezzel a kormánypárt vezetői is. Ezért hozzák meg nehezen a döntést a harmadik – és legfontosabb – tényezőről. A hónapok óta versengő két verzió – extra mandátumok feltöltése a határon túlról, vagy szavazás pártok országos listájára – közül ma talán a második tűnik a befutónak. Ez jól illeszkedik a Fidesz eddig mutatott kockázatvállaló kedvéhez, de a részleteken még sok múlik. Hogyan regisztrálhatók a külhoniak? Hogyan kerülnek fel a választói névjegyzékre? Részt vehetnek-e a jelöltállításban? Hol adhatják le, és hogyan számolják el a szavazatukat?
Túl azonban a pártpolitikai érdekekkel és a választási rendszerrel kapcsolatos konkrét dilemmákon, több nemzetpolitikai, ha úgy tetszik, nemzetstratégiai kérdést is végig kell gondolni. Az egyik, hogy demográfiai okokból továbbra is érdeke lehet az országnak, hogy népesedési veszteségét a határon túl élő magyarok köréből pótolja. Ők ugyanis viszonylag könnyen beilleszkednek, ráadásul általában jól képzettek. A magyar politikusok ugyanakkor eddig a határon túl élők szülőföldön maradását deklarálták konszenzusos célként. A szavazati jog mikéntje nem mellékes ebből a szempontból. A határon túli választókörzetek alapján járó extra mandátumok azt feltételezik, hogy a kisebbségi közösségek hosszú távon fennmaradnak, és inkább arra ösztönzi őket, hogy szülőföldjükön boldoguljanak, és erősítsék magyar identitásukat. Az országos listára szavazás viszont Magyarország felé terelgeti a határon túliakat (éppúgy, mint egyébként az állampolgárság könnyített megadása).
Minél nagyobb arányú a külhoni szavazók hatása a mandátumok elosztására, annál inkább kiéleződhetnek az ellentétek mind a határon túli magyar közösségeken belül, mind a határon inneni és túli magyarok között. Az alanyi jogon járó választójog megadásának ez a legfőbb kockázata: a „nemzetegyesítési” szándék fordítva sülhet el, ha a határon belüli tömegek úgy érzik, hogy mások döntenek a sorsukról.
JUHÁSZ ATTILA, LÁSZLÓ RÓBERT
(A választási rendszer átalakításának elemzését a Political Capital Institute az Open Society Foundations Think Tank Alapjának közreműködésével végzi.)
