Akár szerencséjük is lehet a vizsgázó diákoknak Berlinben a közeli napokban: a tanárszakszervezet, a GEW éppen az érettségi idejére hirdetett sztrájkot. Azok a pedagógusok, akik közalkalmazottként dolgoznak – sok tanár ugyanis köztisztviselő, s nekik nincs sztrájkjoguk Németországban –, azt követelik, legyen egységes az egész országban a bértáblázat, s főleg azt, hogy a közalkalmazottak keressenek annyit, mint a köztisztviselők. Hogy sikerül-e az utolsó pillanatban megegyezni, lapzártánk után derül ki, de már csak azért is az igen a valószínű, mert jól választották meg az időpontot: az érettségi körüli zavar senkinek sem jönne jól, valószínűleg növeli tehát a berlini szenátus megegyezési készségét. Nyomásgyakorlási szezon van: Észak-Rajna–Vesztfáliában, különösen Düsseldorf, Bonn és Köln környékén leveleikre és csomagjaikra várhatnak hiába a címzettek: ott a postások érdekében lép föl a szolgáltatásban és a kereskedelemben dolgozókat képviselő szakszervezet, a Ver.di – ugyancsak jobb fizetésért. De most van az ideje a bértárgyalásoknak a fém- és villamosiparban is, bár ott az IG Metall szakszervezet még nem lengette meg a sztrájkzászlót.
Németországban, ahol a bérekre vonatkozóan nincsenek központi előírások, s az uniós tagállamok többségével ellentétben minimálbér sincs, a fizetések nagyságának megállapítása a munkaadói érdekképviseletek és a munkavállalói oldal közötti megállapodás tárgya. Ennek megfelelően egy-egy ágazati szakszervezet igazi nagyhatalom, a nyolc legnagyobbat összefogó Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) pedig megkerülhetetlen tényezője a német gazdasági életnek, de a politikának is.
A XIX. század végétől számítva játszott szerepet a munkás-érdekképviseletben a szakszervezeti mozgalom – ez alól csak a hitleri idők jelentettek kivételt, amikor is a Führer, éppen nyolcvan éve, május elsejét a nemzeti munka napjává nevezte át, egy füst alatt betiltotta a szakszervezeteket, a vagyonukat elkobozta és a Német Munkafront elnevezésű náci pszeudo-szakszervezetre testálta.
A német szakszervezeti struktúra az ötvenes években alakult ki, a DGB tavaly év végén 6,2 millió tagot számlált (az önállókat és a köztisztviselőket nem számítva 31 milliós alkalmazotti létszám mellett). A két legnagyobb érdekképviselet a már említett IG Metall (2,3 millió) és a Ver.di (2,1 millió). Csupán a létszámot tekintve látott már jobb napokat is a DGB: 2005-ben még 6,8 milliós taglétszáma volt, ami 25 százalékos szervezettségnek felelt meg, sőt a hatvanas években még 35 százalék körül mozgott ez a mutató (manapság a keleti országrészekben jóval kisebb a szervezettség, mint a nyugatiakban). A létszámcsökkenés már csak azért sem közömbös, mert a szakszervezetek függetlenségét az garantálja, hogy tagdíjakból – a bruttó fizetés egy százalékaiból – tartják fenn magukat.
Bár a napokban éppen a Lufthansa légitársaság dolgozóinak sztrájkja borzolta a kedélyeket számos európai nagyvárosban, így Budapesten is, Németországban jóval kevesebb a munkabeszüntetés, mint az európai átlag: az IDW gazdaságkutató adatai szerint ezer munkavállalóra öt kieső munkanap jut egy évben, ezzel szemben például Spanyolországban 164, Franciaországban 102. A bértárgyalások viszonylag sima lefolyása annak is köszönhető, hogy a felek ismerik egymást. Az érdekegyeztetést szabályozó törvények egyike, a beleszólási jogról (Mitbestimmung) rendelkező jogszabály előírja ugyanis, hogy a gazdasági társaságok felügyelőbizottságában (fb), ha a cég ötszáz főnél többet, de kétezernél kevesebbet foglalkoztat, a tagok egyharmadának, e fölött a tagok felének a munkavállalók képviselői közül kell kikerülnie. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy a dolgozói képviselők részben az adott üzem alkalmazottai, részben pedig a szakszervezetek funkcionáriusai. A már említett IG Metall szakszervezet elnöke, Berthold Huber például nem csupán tag, hanem alelnök is a Siemens AG és az Audi AG fb-jében, de ott ül a Porsche holding fb-asztalánál is. A Ver.di szakszervezet kétmillió tagjával a háta mögött pedig Frank Bsirske elnök nem kisebb helyen, mint a Deutsche Bank felügyelői között képviselheti a dolgozók érdekeit.
A szakszervezeti tagok persze nem mindig érzik úgy, hogy küldötteik megfelelően képviselik őket. Az évek óta gondokkal küzdő Opel bochumi üzemének dolgozói például a napokban leszavazták az Opel-vezetés és a főtulajdonos General Motors, illetve az IG Metall között kialkudott keretmegállapodást, ami a gyár fennmaradásáért cserébe csökkentett béreket és munkahelyek megszüntetését helyezte kilátásba.
Parlamenti választási években – az idei ilyen – az is mindig kérdés, kire voksolnak a szakszervezetek, ad-e bármilyen ajánlást a DGB a tagjainak. Korábban ez nem volt kérdés – a szakszervezet és a szociáldemokraták (SPD) hagyományos szövetségesnek számítottak. Az utóbbi években, különösen a Gerhard Schröder SPD-s kancellár nevéhez fűződő reformok – mások szerint megszorítások – óta a viszony hűvös. Olyannyira, hogy a gondos megfigyelők ebben az évben már többször följegyezhették, hogy Michael Sommer DGB-elnök kifejezetten elismerő szavakkal szól Angela Merkel kancellári teljesítményéről.
WEYER BÉLA / BERLIN
