Álltam negyven éve, késő ősszel a Tisza-parton. Álltam a múlt év végén, késő ősszel a Szajna partján.
Szürke sodrásuk hasonló volt a hűvös szélben, holott a két folyó soha nem találkozott. Amiként a part menti falvaik, városaik históriája sem. De mégis!
Volt két XIX. század végi esemény, amikor az eszlári vérvádper és a francia Dreyfus-per hasonlóan hamis vádakat, fantomeszméket hívott elő. Igaz: más és más végkifejlettel.
A párizsi Magyar Intézet barátságos vezetésű székházában Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvének bemutatója. Zsúfolt terem. Állóhely is alig van.
Az előadói asztal mögött Catherine Fay, a regény francia fordítója. Tiszta tekintetű, törékeny asszony. Ismerteti a regényt. Beszél Krúdy életművéről, utána az 1882–1883-as vérvádperről, amelyben azzal vádolták az eszlári zsidókat, hogy a zsinagógában vérét vették a tizennégy esztendős Solymosi Eszternek. Beszél a hamis vád alá helyezettek védelmét ellátó Eötvös Károly A nagy per című könyvéről, arról is, hogy milyen nagy tett volt később Krúdytól, hogy a múlt század harmincas éveiben, amikor Magyarországot már beárnyékolta az antiszemitizmus felhője, megírta a regényét.
Az est programján szereplő másik regényt, az enyémet Norbert Engel, a Francia Kulturális Minisztérium főtanácsosa mutatja be. Nagy tudású, rokonszenves férfiú. Tájékozott a magyar irodalomban, történelemben. A regényt, a Követést, 2006-ban adta ki Budapesten a Kalligram Kiadó, franciára Georges Kassai, a magyar irodalom nagy fordítója ültette át. 1944 decemberében, a Szálasi-korszak tombolásakor játszódik Budapesten.
Norbert Engel összekapcsolja a két könyvet. Beszél arról, hogy ami Tiszaeszláron elkezdődött, a holokausztba torkollott, és vadhajtásai a mában is növekednek. Kérdéseket tesz fel erről. Válaszaimban megemlítem negyvennégyes élményeimet. Szót váltunk a regény múltat és jelent egymásra rétegeztető epikai megoldásairól.
A program után végigsétálok a rue Bonaparte-on a folyóig.
A Szajna és a Tisza sohasem találkozott, de a művek összekapcsolják a különböző történelmeket is.
A tiszaeszlári perben az ártatlanul vádoltakat végül felmentették. Elégtételt azonban nem kaptak, és a hamis vád konstrukcióját megteremtő vizsgálóbírót rövidesen magasabb beosztásba helyezték. A nem sokkal későbbi Dreyfus-perben a zsidó katonatisztet nemcsak felmentették a kémkedés hamis vádja alól, de – ha hosszú évek küzdelme árán is – elégtételben részesítették, kitüntették, vádlói ellen eljárást indítottak.
Évekig foglalkoztatott a hajdani per. 1967-ben mutatták be a Tiszaeszlár című drámámat. A vizsgálat iratai című esszékönyvem első kiadása 1976-ban jelent meg. A hetvenes évek második felében Erdély Miklós emlékezetes filmet készített a perről. Újabban fedezte fel a fiatal Véri Dániel, kiállítással is elégtételt adva a grafikus-szobrász Major Jánosnak, hogy több képének témája a per. Ugyancsak Véri dolgozta fel az eszlári események következményeként megszületett antiszemita népdalkincset, kimutatva, hogy miképpen szűrődtek be a népi dallamvilágba a vérvád fantomeszméi. Fischer Iván nemrégen operát írt a perről. A legjelentősebb feldolgozás a történész Kövér György hatalmas műve. Nemrégen publikált kiváló esszét Poszler György. Bemutatja a per nyomán felizzó fajgyűlölet útját a holokausztig, és utóhatásait a mában. Kétségtelen, hogy ezek az újabb művek az elmúlt két évtizedben fellobbanó antiszemitizmusra adott tudományos, esztétikai, művészi válaszok.
Mit tehetek mindehhez hozzá, töprengek.
Három kérdéskört érzek napjainkban leginkább figyelemre méltónak: a hajdani és a majdani európai visszhang egybecsengését; a politikai antiszemitizmus születéskörülményeit és mai szerepét; a per koncepciós technikáját, amely különböző változatokban, különböző diktatúrákban végigkísérte a XX. századot, de ezen túl a múlt mai átrajzolásában, meghamisításában, a társadalom megtévesztésében a hamis mítoszok felújításával mérgezi a közvéleményt.
1882 áprilisában tűnt el Tiszaeszláron a tizennégy esztendős Solymosi Eszter. Rövidesen suttogni kezdték: a zsinagógában vérét vették, hogy azt a húsvéti pászkába keverjék. Tanúnak egy négyéves és kilenc hónapos fiúcskát szemeltek ki, aki azt vallotta, hogy látta a gyilkosságot. A vizsgálóbíró tudta, hogy egy kisfiú „vallomására” nem alapozhat vádat. Bátyját, a tizennégy éves Móricot dolgozta meg újabb „tanúnak”. Scharf Móric először megtagadta az együttműködést. Fogdába zárták, a csendbiztos tortúrájának vetették alá. Fényes jövőt ígértek számára, a kölyök végül megtört: az apja és a többi zsidó férfi ellen vallott. Hatalmas volt a visszhang. Eljutott a parlamentbe. Eljutott Európába. Az ártatlan megvádoltak védelmét Eötvös Károly vállalta, a hosszan tartó 1883-as nyíregyházi tárgyaláson elérte a vád elejtését.
A tárgyalásról sok világlap adott hírt. A Republique Française így írt: „Kossuth nemes Magyarországa remélhetőleg nem fogja századunkat meggyalázni.”
A francia lap joggal hivatkozott Kossuth Lajosra, aki 1883. október 11-én tiltakozó levelet küldött a Függetlenségi Párthoz: „A zsidókérdésben (szégyen és botrány, hogy Magyarországon még ez is lehetséges), százanként kapom a leveleket... a dolognak két oldala van: az egyik a középkor sötétségének hagyománya: a zsidógyűlölet, a másik bizonyos közgazdászati és társadalmi bajok... a nép érzi a nyomort, de nem tud magának az okairól számot adni, s előáll a középkori zsidógyűlölettel... ne nézzék összetett kézzel, tétlenül, miként uszíttatik bele a közérzület a zsidókérdésbe, amelynek, amellett hogy a XIX. század magyarjait a középkorba akarja visszalökni, még az a nevetséges hibája is megvan, hogy absolute nincs semmi possibilis célja, kivéve a gyűlölködésben való kéjelgést.”
Százharminc év múltán, 2013-ban a francia sajtó Krúdy regényírói nagyságát elemezve összekapcsolja a per múltját és az ezredfordulós újabb magyar eseményeket: „Krúdy meglátja a kollektív őrület lehetséges újjászületését, előre tiltakozik ellene, s azután ez az őrület hamarosan meg is mutatja minden gyilkos eshetőségét” – írja a Monde de Livres. „...noha a cselekmény a XIX. század végén játszódik a Habsburg-birodalom történelmi környezetében, ez a keleti Dreyfus-ügy tanulságos aktualitással bír... be kell vallani, hogy a régi per óta semmi sincs elfeledve... a vidéki barlangok vagy padlások – ahol kísértetek és babonák bújnak meg – újra megnyílnak a legrosszabb bosszúvágyukkal...” (Femme actualle). „Krúdy félelmetesen mutatja be, hogy egy tragikus epizódból kiindulva hogyan alkot robbanó elegyet a nevelés hiánya, az irracionális hiedelmek sokasága és a képzelet szülte híresztelés... Az aktualitások tekintetében az a legszerencsétlenebb ebben a XIX. századi ügyben, hogy nem veszített időszerűségéből.” (http://gwordia.hautetfort.com/).
Az elmúlt években a politikai antiszemitizmus hajdani kialakulása és mai tobzódása kapcsán többször felmerültek az emlékezés/felejtés dilemmái, a história meghamisításának pusztító következményei. A rendszerváltás évei felszínre dobták a korábban befagyasztott fajgyűlöletet, nemegyszer a holokauszttagadást is. Az új szélsőjobboldal megjelent a parlamentben, szennyáradattól kísérve újra napirendre kerültek a hajdani tiszaeszlári események. Az újnácizmus a középkorias boszorkányüldözésekre emlékeztető vérvádat is felelevenítette. Norbert Engel Párizsban erről is faggatott. Azt válaszoltam, hogy az újra jelentkező faji előítéleteknek térben és időben még a hajdani pernél is messzebbre vezet a történetük, azonban a tiszaeszlári pernek volt egy olyan jellegzetessége, amelyre az azóta és legújabban megjelent kiváló munkák sem fordítottak kellő figyelmet: hogy milyen körülmények között alakult ki a XIX. század végén a politikai antiszemitizmus.
Tekintsük át röviden, mi és miképpen bújt ki a kígyótojásból.
Ónody Géza tiszaeszlári földbirtokos – mintha egy mikszáthi regényfigura lett volna – a debreceni vásáron huszonkét ökör árát egy ültében mulatta el a debreceni Arany Bikában. Így úszott el 841 holdja is. 1881-ben a hajdúnánási kerület képviselőjének választották, a parlamentben ő követelte elsőnek a „vérvád” kivizsgálását. Bary József, a per elhíresült vizsgálóbírója maga sem titkolta, hogy – mint visszaemlékezéseiben írta – Ónody Géza hitt a rituális gyilkosság lehetőségében, történelmi hivatkozásokkal is próbálta bizonyítani. Istóczy Győzővel ketten vitték a parlamentbe a vérvád rágalmát. 1882. május 24-én Istóczy így szólalt fel: „...nem lehetetlen az sem, hogy itt egy olyan titokzatos felekezeti gyilkosság, egy vallási emberáldozat esete forog fenn, melynek kiderítése az egész zsidóságra nézve évszázadokra döntő befolyással fog bírni...” Később az ártatlanul vádoltak felmentését így kommentálta ugyancsak a parlamentben, 1883. november 21-én: „...a zsidóktól nincs biztonságban a keresztények élete... dacára minden felmentő ítéletnek, mindenki lelke mélyén meg van győződve arról, hogy a boldogtalan Solymosi Eszter ott a tiszaeszlári zsinagógában lelte gyászos végét...”.
A Neues Wiener Tagblatt a többi európai laphoz hasonlóan ezt írta: „...a fanatikus uszítókat a per kimenetele sem bírja más véleményre... Ez a per vad szenvedélyeket keltett fel, és aggodalommal kell bevallanunk, hogy az utolsó szó még nem hangzott el. A tiszaeszlári tárgyalás szégyenfolt marad, amelyet letörölni nem lehet.” (1883. augusztus 4.)
Istóczy vezetésével alakult meg Magyarországon az első antiszemita párt 1883. október 6-án, ezzel megszületett a politikai antiszemitizmus fogalma és szervezett formája, amely aztán a múlt század harmincas éveinek végétől a Szálasi-korszakig és 2010-től mindmáig együtt jár a szélsőjobb parlamenti képviseletével.
Körültekintően elemzi a politikai antiszemitizmus születését, XX. századi pusztítását, mai szégyenteljes jelenlétét Poszler György a Kritika című folyóirat tavaly szeptemberi számában. A mentalitásukban nem ép társadalmak – hivatkozik Freudra – hajlamosak az agresszív hatásokra, és hajlamosak korábbi történeteik egy-egy szakaszába visszahelyezkedni. A neurotikus egyén a múltba merevedik, de megtörténhet ez nagyobb közösségekkel is. Összegzésként Ferenc pápát idézi: „Aki keresztény, nem lehet antiszemita.”
A per máig végérvényesen meg nem válaszolt kérdése: miképpen fordulhatott a tizennégy éves Scharf Móric az apja és a többi ártatlanul vádolt ellen, miképpen vállalhatta a hamis tanúvallomást, amely csak a végtárgyaláson omlott össze. Ha választ keresünk a kérdésre, akkor a korábbi-későbbi koncepciós perek mechanizmusára is vethetünk pillantást, de ezen túl még valamire érdemes visszatérni.
A mechanizmusban az első szakasz: Bary József tisztában van azzal, hogy a négyéves Samuka fecsegésére nem alapozhat vizsgálatot, magához rendeli tizennégy esztendős bátyját, Móricot, aki öcsikéje szerint ugyancsak látta a gyilkosságot. Móric kijelenti, hogy semmiről sem tud.
A második szakasz: Bary utasítást ad Recsky csendbiztosnak, hogy kísérje Nyíregyházára a fiút, és vallassa tovább. Útközben megállnak Nagyfaluban. Recsky megfenyegeti a fiút: „Tudod-e, hová mész? A tömlöcbe! Örökös rabságba!” Elrendelik az őrizetbe vételt. A csendbiztos azzal is megfenyegeti a fiút, hogy a Tiszába dobatja, ha nem vall. Veri. A fiú végül megtörik. Aláírja az előre megfogalmazott „vallomását”.
A harmadik szakasz: biztosítani kell, hogy a tárgyaláson az aláírt vallomása szerint tanúskodjon. Ennek érdekében belésulykolják azt, amit gyermeki tapasztalatai alapján maga is tud, hogy „rossz zsidónak lenni”. Fényes jövőt ígérnek neki, cserébe a vallomásért. A konstrukciós lánc megszakíthatatlannak tűnik: gyanúba keverés, megfélemlítés, hitegetés a fényes jövővel.
A történelem korábban-későbben is sok példát adott arra, hogy nem kell tizennégy éves tanácstalan, megfélemlített kölyöknek lenni ahhoz, hogy kialakuljon a szereppáros: egyfelől a hamis vád kiagyalói, másfelől az együttműködő elvállalók.
Eötvös Károly a végtárgyaláson megszakítja a láncot. Többórás védőbeszédében bebizonyítja, hogy Scharf Móric nem állhatott ott, ahová a vád állította. Ahol valójában állt, onnan nem is láthatott be a zsinagógába, minden szava hamis, tanúnak nem fogadható el. Ha nincs tanú, nincs vád. Az ártatlanokat felmentik. Scharf Móricot a mindenoldalú közfelháborodás elől külföldre menekítik. Évtizedekkel később, mikor hazalátogat, elmondja beszervezésének, a hamis vallomás kicsikarásának történetét a sajtónak.
Mi a konstrukciós technika tágabb eseményvilága?
Összegezzük még egyszer a szerkezetet: hamis helyzet megteremtése; a meghamisított valóság elhitetése egyénekkel és tömegekkel; megtévesztéssel (mai szóhasználatban populizmus) elterjesztése nagyobb közösségben is; ily módon szereppáros kialakítása a manipuláló és a manipulált, akár a hatalom és széles tömegek között.
Eötvös Károly A nagy perben írja: különös dolog az agy. Hamis gondolatok beleplántálásával és folyamatos sulykolásával el lehet érni, hogy bárki mély meggyőződéssel tegye azt, ami a valóságos érdeke ellen van. E gondolat és mögötte a történelmet meghamisító törekvések, a hatalmi érdekérvényesítések táptalajt nyernek ma is, az évszázada az egyeduralmi rendszerekhez szocializálódott magyar társadalom nem kis részében. Kialakul a mai szereppáros: az uralom (fent) és a megtévesztett társadalom nem kis részét kitevő tábora (lent).
A Szajna-parton Istóczy, Ónody, Bary mai utódainak kísértetjárása villant fel előttem, és a Le Monde des livres kritikusának mondata: „Krúdy meglátja a kollektív őrület lehetséges újjászületését, előre tiltakozik ellene...”
Krúdy 1931-ben tiltakozott.
És ma? Visszaépülnek annak a korszaknak a jelképei, terei, szobrai. Beszűrődnek a közgondolkodásba a fantomeszméi.
2014-ben is van mi ellen tiltakozni.
