HVG, 2014. május 31.
Richard Strauss zeneszerzői életművének megítélése többnyire konszenzusos. Termése legjavát, világszerte népszerű műveit nagyjából negyedszázadnyi idő alatt komponálta, ezen belül az első 15 évben szimfonikus költeményeit, az ezt követő évtizedben pedig négy operai fő művét, amelyekhez nagyvonalúan még hozzávehetjük a nálunk éppen most bemutatott Az árnyék nélküli asszonyt. A „best of Strauss”, azaz a mai napig széles körben népszerű műveket tehát 50 éves korára megírta, „a nagy (élet)mű” úgyszólván kész volt. Minden tiszteletem mellett is megkockáztatom: ezt követően komponált operái, még inkább egyéb művei életben tartása (talán hattyúdala, a Négy utolsó ének kivételével) főként a nagy névnek, semmint e művek valós értékének szól, egyfajta kötelező irodalom jelleggel. A zeneileg – erősen fogalmazva – kiégett Strauss közéleti szerepvállalással kompenzál(hat)ta alkotói hanyatlását és érvényesíthette – ettől nem függetlenül – anyagi szempontjait, amire a cikk is kitér. Ezt a képet csak kismértékben árnyalja a cikkben is említett Zweig-affér vagy az, hogy a komponista félzsidó menye (ennélfogva unokái) révén személyesen is érdekelt volt minél konfliktusmentesebb nexus ápolásában a náci hatalommal. Az utókor, csakúgy, mint a cikkben említett Furtwänglert és még másokat (köztük például Strauss kedvenc és a náci érában erősen exponált karmesterét, Clemens Krausst) előbb vagy utóbb, de helyére tette, leginkább művészi kvalitásaik alapján.
KELEN TAMÁS
(BUDAPEST)
