Líbia élő történelme is lehetne a 71 éves Khalifa Haftar tábornok, aki a fejébe vette, hogy rendet vág az anarchiába süllyedt, a szétesés szélére sodródott országban. Kalandos életútja politikai krimibe illő, amelynek a vége is tartogat izgalmakat. A világi Haftar által odadobott kesztyűt felvették ugyanis az általa ellenségnek kikiáltott iszlamisták, mint azt a tábornok elleni merénylet is mutatta. A Bengázitól 60 kilométerre keletre fekvő Abjar városban az otthona elleni öngyilkos robbantásban négyen is életüket vesztették, Haftar azonban túlélte a támadást.
A Líbia-szerte tisztelt keleti fardzsani törzs tagjaként 1943-ban világra jött Haftar szinte katonának született. Beduin származású felmenői között többen is katonáskodtak, apja például bátran harcolt az olasz gyarmatosítók ellen az 1920-as években. Fia, Khalifa a Bengázi Katonai Akadémián végzett, majd a Szovjetunióban és Egyiptomban is tovább csiszolhatta hadi tudását. Tagja volt azon fiatal tisztek csoportjának, amely Moammer Kadhafi vezetésével 1969-ben megdöntötte a monarchiát. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, rátermettségét háborúkban is bizonyíthatta. A pánarab nasszerista ügyért lelkesedő ifjú katona állítólag részt vett az 1973-as arab–izraeli háborúban, és az egyiptomi hadsereg csapataival az elsők között lépett az Izrael által megszállt Sínai-félszigetre. Kadhafi szoros szövetségeseként a líbiai hadsereg vezérkari főnöke lett.
Új fejezetet hozott azonban életében az 1986-ban Kadhafi által indított csádi háború. A líbiai vezető meg akarta dönteni az USA szövetségesének számító Hisszén Habré csádi elnök hatalmát, és Haftart nevezte ki a támadó csapatok parancsnokává. Ám Haftart és több száz katonáját a csádiak elfogták, és mivel Kadhafi nem akarta elismerni, hogy líbiai foglyok vannak a déli szomszédban, magukra hagyta harcosait. Az ismerői szerint konok és önfejű Haftar börtönbe került, nem bocsátotta meg az árulást, és egykori vezetője esküdt ellenségévé vált. Az akkoriban a Kadhafi megbuktatásán fáradozó Washington közbenjárására Haftar kiszabadult, és a csádi főváros, N'Djamena mellett egy támaszponton létrehozta a Kadhafi-ellenes Líbiai Nemzeti Hadsereget. A kétéves kiképzés ellenére soha nem került sor a bevetésre, mivel 1990-ben, a hidegháború végével Líbia az USA számára másodlagossá vált, Csádban pedig puccs révén Tripoli-barát kormány került hatalomra.
Haftarnak és néhány száz fős hadseregének mennie kellett. Amerikai gépeken először Nigériába, majd Zaire-ba (a mai Kongói Demokratikus Köztársaságba) utaztak. A letelepítésükre tett amerikai kísérletek kudarcot vallottak, a befogadásért Zaire-nak szánt ötmillió dolláros washingtoni kormányzati „támogatást” például a kongresszus elmeszelte. A következő állomás Kenya volt, de miután az amerikai–kenyai kapcsolatok megromlottak, a földönfutóvá vált líbiaiak közül háromszázat az USA 1991-ben politikai menekültként befogadott, és a kormány költségén 25 szövetségi államban letelepített.
Haftar a szaharai sivatagot és az afrikai dzsungelt tetszetős virginiai otthonra „cserélte”, közel a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) Langleyben található főhadiszállásához. Sokak szerint a líbiai tábornok és az amerikai kémszervezet között szoros kapcsolat alakult ki. Az amerikai állampolgárságot szerzett Haftar a családjával együtt két évtizeden át nyugalomban élt Virginiában, de a Kadhafi elleni 2011-es felkelés felébresztette a politikai hibernációból, hazatért, hogy beteljesítse személyes bosszúját, és leszámoljon árulójával. A lázadók hadseregében tábornokként a harmadik legmagasabb beosztást kapta, és együtt harcolt az iszlamistákkal a rezsim ellen.
Kadhafi bukása után megint háttérbe szorult: a volt rendszerhez fűződő régebbi kötődése, és a szóbeszéd, hogy a CIA ügynöke, nem segítette politikai karrierjét. Így aztán nevetség tárgya lett, amikor az idén februárban váratlanul bejelentette, hogy harcot hirdet az átmeneti kormányzat ellen, amelyet terroristák támogatásával vádolt meg. Az utóbbi hetekben azonban egyre több milícia csatlakozott hozzá, és Haftar támadást intézett a bengázi iszlamisták, valamint a tripoli parlament ellen. A ritkán mosolygó, komor veteránból egy csapásra azon líbiaiak reménysége lett, akiknek elegük van a káoszból, a harcokból és az iszlamistákból. Egyesek szerint a katonai és a törzsi viszonyok ismerőjeként Líbia élére is állhat, mások úgy vélik, rideg személyisége, korlátolt világlátása és katonás szemlélete nem teszi alkalmassá az ország vezetésére. Színre lépésével mindenesetre új képlet kezd kirajzolódni, melyben az iszlamisták és a Haftar zászlaja alatt lazán egyesült milíciák állnak egymással szemben.
