Konzervatív vallásosság, piacbarát gazdaságpolitika, nacionalizmus és populizmus keverékéből gyúrt elegyével Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök a 12 évi kormányzása alatt a korábban válságról válságra bukdácsoló Törökországból gyorsan fejlődő gazdaságot, virágzó regionális hatalmat varázsolt. A világi köztársaságot 1923-ban megalapító Kemal Atatürk óta a legnagyobb hatású török vezető azzal koronázná meg pályafutását, ha az augusztusi első közvetlen elnökválasztáson elnyerné az államfői posztot. A hívei körében Papának titulált, ellenfelei által viszont zsarnoknak tartott, 60 éves Erdogan a felmérések szerint már az első fordulóban megnyerné a szavazást.
Erdogan állítólag pár éve „beismerte”, hogy asszimilált török: családja a grúziai Batumiból származik, apja grúz, anyja arab. Szülei a fekete-tenger melletti Rize tartományban telepedtek le, apja a parti őrség tagja volt. Bár a fiú 1954-ben Isztambul Kasimpasa negyedében született, gyerekkorát Rizében töltötte, amíg 13 éves korában végleg vissza nem költözött a metropolisban élő rokonokhoz. Életrajzírói szerint harcos karakterét nagymértékben a lövöldözések, rablások, utcai verekedések miatt rossz hírű Kasimpasa kemény világának köszönhette. Már fiatalon limonádét és szezámos zsemlét árult az utcán, a pénzkeresetre azért volt szüksége, mert a családja szegény volt. A vallási középiskola elvégzése után az isztambuli Marmara Egyetemen vállalati gazdaságtanból diplomázott.
Élete akkor érkezett válaszúthoz. Tanulmányai mellett ugyanis félig profiként a kasimpasai fociklubban rúgta a labdát, és az egyik legnépszerűbb török futballcsapat, a Fenerbahce szerződést kínált neki. Ám apja nemet mondott a futballkarrierre. A foci iránti imádata azonban megmaradt, és amikor a Fenerbahce komoly győzelmet arat, előfordul, hogy az ellenfél szurkolói félig-meddig viccesen a kormányfő „beavatkozására” utalgatnak. Ha nem is lett futballsztár, Erdogan neve emlékezetes maradhat a sportban is, hiszen a kasimpasai klub róla nevezte el a stadionját.
A kettétört sportkarrier miatt másik szenvedélye, a politika felé fordult, amibe szintén fiatalon kóstolt bele. Az egyetemen ismerte meg Necmettin Erbakant, a későbbi iszlamista miniszterelnököt, aki a hadsereg nyomására 1997-ben lemondott. Erdogan először az egyetemisták kommunistaellenes szakszervezetében vállalt szerepet, sőt drámát is írt, amelyben a szabadkőművességet, a kommunizmust és a judaizmust a „gonoszként” ábrázolja. Az 1980-as katonai puccs után csatlakozott az iszlamista Jólét Pártjához, ahol gyorsan kapaszkodott felfelé a ranglétrán, 1994-ben pedig Isztambul polgármesterévé választották.
A törvénnyel először 1980-ban gyűlt meg a baja, amikor még a város közlekedési hatóságánál dolgozott, és a főnöke – egy nyugalmazott ezredes – a szabályoknak megfelelően arra utasította, vágassa le a bajuszát. Erdogan nemet mondott, ezért elvesztette az állását. 1997-ben pedig egy iszlamista verset olvasott fel nyilvánosan, amiért 10 hónap börtönre ítélték, ebből 1999-ben négyet le is ült. Aztán a konzervatív, vallásos tömegek körében egyre népszerűbb politikus a betiltott Jólét Pártja örökösének számító Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezéreként 2002-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, és a diadalt kétszer megismételte.
A nemzetközi porondon általában komornak mutatkozó Erdogan a hazai gyűléseken a tömeget magával ragadóan szónokol, szívesen idéz vallásos filozófusokat, és előszeretettel nevezi ellenfeleit „sötét erőknek”. Nem iszik alkoholt, nem dohányzik, felesége – akitől két lánya és két fia született – kendőt visel. Iszlamista vénájára jellemző, hogy legszívesebben betiltaná az alkoholt, és büntetné a házasságtörést. Kormányzása alatt kezdődtek meg az EU-csatlakozási tárgyalások 2005-ben, és Ankara az ő külpolitikája révén lazított a szoros kapcsolatokon az USA-val, elfordult egykori szövetségesétől, Izraeltől, és nyitott Kelet, például Irán felé. Igyekezett megoldani országa akut problémáit, így a kurdkérdést, és nemegyszer részvétét fejezte ki az 1915-ös örmény népirtás miatt, bár annak tényét nem ismeri el. Megtörte a katonák befolyását, de a 2013–2014-es utcai tiltakozások jelezték, hogy a megalomán építkezéseket hajszoló és korrupciós botrányba keveredett miniszterelnök egyre önkényesebben gyakorolja a hatalmat.
