HVG, 2014. július 26
Vélemény rovatuk szerzője meglehetősen eredeti magyarázatot ad a devizaalapú jelzáloghitelek robbanására: a magyar bankok technikai konzervativizmusuk miatt annuitással határozták meg a hosszú távú hitelek havi törlesztőrészletét. Ekkor a forinthitelt felvevő minden hónapban ugyanazt a forintösszeget fizeti vissza, a frankalapú hitelt felvevő pedig minden hónapban ugyanannak a frankösszegnek az éppen érvényes forintegyenértékét törleszti. Az annuitásnál a törlesztési időszak elején a tartozás meglehetősen lassan csökken, hiszen a törlesztés zöme a kamatra fordítódik. Emiatt a szerző az annuitást nem tartja „igazán korrekt konstrukciónak”. Helyette (utólag) egy másik megoldást, egyfajta gyorsított törlesztést javasol: a hitelfelvevő egyenletesen törlessze a tőkét, és folyamatosan törlessze a csökkenő tőkével járó kamatokat. Tévesnek látom a szerző véleményét. Szerintem a törlesztőrészletek tervezésénél lényegtelen, hogy mi a tőke-, és mi a kamattörlesztés. Csupán két dolog lényeges. Egyrészt hogy a hitelfelvevő ne fizessen se többet, se kevesebbet, mint a kezdeti hitel jelenértéke, amelyet tisztességes kamatlábon számolnak. Másrészt a kezdő törlesztőrészlet ne legyen csábítóan túl kicsi, de ne legyen megfizethetetlenül nagy se.
Az előbbi tétellel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet a fedezetlen kamatlábparitásra, amely közelítően akkor teljesül, ha a forintkamatláb és a frankkamatláb különbsége minden évben megegyezik a forint leértékelődési ütemével. A kamatparitásnak ellentmondóan hazánkban évekig alig ingadozott a frank-forint árfolyam, majd hirtelen két lépésben a forint végzetesen meggyengült. A frankalapú hitel 2004 és 2008 között a magyar hitelfelvevőnek irreálisan olcsónak tűnt, majd az eurózóna válsága miatt a szükségesnél is nagyobb korrekció miatt hirtelen még a megfizethetetlen forinthitelnél is drágább lett. Persze az árfolyamkockázat mellett a kamatlábkockázat is súlyos bajt okozott. Más országokkal ellentétben hazánkban a bank a hitelfelvevőnek felszámítható frankkamatlábat széles körben változtathatta. De ez a kérdés már elkerülte a cikkíró figyelmét. El kell ismernem, hogy ha a hazai bankok 2004–2008 folyamán a szerző utólagos javaslatát követik, akkor jelentősen csökkent volna a magyar hitelfelvevők túlzott éhsége a kezdetben túlzottan csábító frankkölcsönök iránt, s ezáltal a válság is kisebb. A gyorsított törlesztésnél sokkal jobb lett volna reális forintárfolyamot és reál-annuitásos sémát követni. De az igazi megoldás a fegyelmezett költségvetési politikával járó alacsony forintkamatláb lett volna.
SIMONOVITS ANDRÁS
(BUDAPEST)
