HVG, 2014. november 15.
Szeretnék reagálni a kormány részéről újra és újra megjelenő megnyilatkozásokra, amelyekben arról beszélnek, hogy szakmát kell a gyerkőcnek tanulnia, nem holmi érettségin meg diplomán gondolkodnia. Mint (több)diplomás ember kikérem magamnak, hogy a szakmámat – pszichológus, szakpszichológus – a kormány a jelek szerint nem tekinti szakmának, és holmi értelmiségi ingyenélőként tüntet fel számos, például orvos és tanár kollégámmal együtt. Azzal, hogy mennyire nincsenek megfelelő szavaink bizonyos dolgokra, akkor szembesültem először, amikor gyermekem kapcsán kérdezte valaki, milyen pályát szánok neki, és értetlenkedését fejezte ki, hogy nem lenne-e jobb szakma a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy „miért, a mérnök nem szakma?”. Ettől kicsit zavarba jött a kérdező. Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusként pedig mindenképpen a diploma, a továbbtanulás mellett érvelek: a végzettséggel arányosan csökken a vizsgált populációban a mentális és más egészségügyi problémák aránya; minél magasabb valakinek a végzettsége, annál egészségtudatosabb életet él, ennélfogva annál kevesebb költséget jelent a tb számára; minél magasabb az iskolázottsága, annál jobb a gyógykezelések során az együttműködése a gyógyító személyzettel, és ezen keresztül jelent kevesebb terhet a tb-nek; minél magasabb szintű a végzettsége, vagy akár több végzettsége is van, annál könnyebben átképezhető, sőt nem passzívan várja az átképzést, hanem maga reagál időben a megváltozott munkapiaci viszonyokra. Hogyan várjuk el a szakmunkásként végzett fiataltól, hogy ha túlkínálat van a szakmájában egy adott városban, akkor rugalmasan átképezze magát, netán költözzön más városba (és intézze az ezzel kapcsolatos hivatali ügyeket, tudjon önéletrajzot írni, megfelelően viselkedni egy interjún), vagy jobb híján legyen vállalkozó, ha szakmai alapokat is alig kap, az iskolá(k)ban nem tárgy a vállalkozói alapismeretek, és eleve valami önállótlan, szubmisszív szerepre trenírozzák? Az ilyen ember 30-40 év múlva is az állam bácsi gondoskodására fog várni, ahelyett hogy tudatosan és előrelátóan tervezné a szakmai és magánéletét. Ideje lenne végre szakítani azzal az ötvenes évekbeli munkás–paraszt–proletár (rém)álommal, hogy az értelmiségi az valami imperialista ingyenélő. Ideje lenne végre nekünk, értelmiségieknek is kikérniük magunknak ezt a devalváló diskurzust és a maszek szakmunkás órabérénél alacsonyabb órabéreket.
SZILÁGYI JUDIT
(VESZPRÉM)
