HVG, 2015. augusztus 22.
Csak gratulálni lehet a kitűnő esszéhez, amely igen alaposan fest szívszorító képet a hazai gyerekszegénységről. Sajnos ez az a probléma, amit nem lehet eléggé felnagyítani ahhoz, hogy bármilyen színezetű kormány valóban kezdjen érdemi lépéseket tenni, ha nem is a felszámolásáért, de legalábbis az enyhítéséért. Így például a legszegényebb családoknál valóban széleskörűbben kellene biztosítani az ingyenes gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket. Írásuk a gondok között említi továbbá a tudatos családtervezés hiányát, s azt a gyakran szemérmesen elhallgatott tényt, hogy sajnos sokan bizony a családi pótlék miatt vállalnak több gyereket. Ebben súlyos felelősségük van a roma értelmiségieknek is, akik azt hangoztatják, hogy a cigányok azért szülnek sok gyereket, mert szeretik őket. Ezzel szemben el kellene magyarázniuk, hogy felelőtlen az, aki a mélyszegénységben több gyereket akar, és így kilátástalan jövőt ígérhet csak nekik. Az iskolaigazgató szerző jogosan hangsúlyozza, hogy a szegénységből kiemelkedésnek az oktatás lehet a legfontosabb eszköze. Úgy vélem azonban, hogy az igazi megoldást nem a szegregált iskolákba járók erőszakos vegyítése hozhatná, hiszen a különböző módon hátrányos gyerekek – ha többségben vannak – inkább visszahúzzák a többieket, mint fordítva. Sokkal hatékonyabb lehetne a pozitív diszkrimináció, a felzárkóztató oktatás, a többségében hátrányos helyzetűek iskoláinak kiemelt támogatása. Kapjanak kiugró, akár 50 százalékos pótlékot az erre a feladatra felkészített pedagógusok. Ők az életkori sajátosságoknak megfelelően segítenének a társadalmi beilleszkedésre felkészíteni a gyerekeket, s meggyőzni őket a továbbtanulás fontosságáról. A sajnos fehér hollóként emlegetett jó példáknál éppen a szegregált iskolákat lehet említeni, ahol az oktatók elsősorban a szakmai elhivatottság okán és nem a szégyenletesen alacsony fizetésért dolgoznak. Régebben gyakran emlegették a több mint két évtizede alapított pécsi Gandhi Gimnáziumot, újabban a már nyolcéves sajókazai Dr. Ámbédkar iskolát, és említeni lehetne az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) által fenntartott iskolákat is. A fideszes kormány egyik nagy szégyene, hogy támogatás helyett a kommunista időszakra hajazó módszerekkel üldözi Iványi egyházát. Írásukból éppen azt hiányoltam, hogy bár finom kritika érte a „történelmi” egyházakat, amelyeknek egyre több iskolát játszanak át, de ők a hitvallásuknak nem kis mértékben ellentmondva épp az elitképzésben és nem a szegény gyermekek oktatásában jeleskednek. Ugyanakkor nem esett szó a kisegyházak által nagy nehézségek közepette fenntartott intézményekről, a buddhisták Ámbédkar- vagy éppen a MET iskoláiról, ahol a legelmaradottabb települések gyakran cigány gyermekeit oktatják, s biztosítanak nekik étkezést és akár ruházatot is. Le a kalappal előttük, s szerzőjük Igazgyöngy Alapítványa előtt is, de bármennyire szurkolok is nekik, szkeptikus vagyok, hogy a civil kezdeményezések önmagukban bármilyen áttörést hozhatnának a gyerekszegénység felszámolásában. Ehhez bizony érdemi kormányzati lépésekre és stadionok helyett ide célzott tízmilliárdokra lenne szükség.
MÁRTONFFY DÁNIEL
(BUDAPEST)
