Nem dolgozott napi tizenkét órát, nem volt három állása, és kívülről nézve igazából semmi nem indokolta azt a kimerültséget, amit folyamatosan érzett. Caroline Dooner mégis azt vette észre, hogy a fáradtság mellett egyre nehezebben veszi rá magát a feladataira, sőt, már a naptárára nézve is szorongás fogja el. Azt a magyarázatot, hogy talán ő is kiégett, eleinte elvetette, hiszen úgy érezte, hogy ahhoz nem dolgozik eleget. Elfoglalt volt ugyan, de nem jobban, mint mások. Aztán, amikor hosszabb idő elteltével sem érzett semmilyen javulást, valamint kizárt minden más egészségi problémát, jött a felismerés: kiégés ez, bizony, méghozzá olyan, amelyhez hosszú éveken át vezetett az út. Nem kellett hozzá túlóra, nem kellett hozzá teljesíthetetlen határidő vagy egy nyomasztó főnök, csak éppen az, hogy éveken át nem engedte meg magának azt, hogy igazán kipihenje magát. A valódi pihenés ugyanis akkor már másfél évtizeden át szinte teljesen hiányzott az életéből. Ha éppen nem dolgozott, akkor sem tudott igazán kikapcsolni: bűntudata volt attól, ha nem csinált valami „hasznosat”.
Caroline története azért érdekes, mert rávilágít arra, mennyire félrevezető kép él bennünk a kiégésről. Hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a saját testi-lelki működésünket, mint egy akkumulátort: ha túl sokáig és intenzíven használjuk, lemerül, tehát fel kell tölteni. Néhány szabadnap, több alvás, kevesebb túlóra, és helyreáll az egyensúly. Csakhogy a burnout ennél jóval bonyolultabb.
Mi az a kiégés?
A WHO meghatározása szerint a kiégés, azaz burnout szindróma a tartósan fennálló, nem megfelelően kezelt munkahelyi stressz következménye. Három fő összetevője van:
1. a kimerültség érzése
2. a munkától való mentális eltávolodás, illetve az ehhez kapcsolódó negatív gondolatok vagy cinizmus
3. valamint a szakmai hatékonyság csökkenésének érzése.
Fontos tudni, hogy bár a WHO definíciója kifejezetten a munka világához köti a fogalmat, attól még a magánéletben jelentkező tartós túlterhelés is vezethet súlyos fizikai és lelki kimerüléshez.
Stressz vs. kiégés?
A stressz sokunk mindennapjainak része, ezért nehéz eldönteni, mi a különbség egy-egy stresszes időszakban kialakuló rossz érzések és a kiégés tünetei között. A stressz legszembetűnőbb ismertetőjele az, hogy elmúlik: feszültek vagyunk, ingerlékenyek, szorongunk és rosszul alszunk, utáljuk az egészet, de amint a feladatunk végére értünk, minden kisimul és visszatér a jókedvünk és a motivációnk. Kiégésnél ezzel szemben az „elfogyás” érzése erősödik fel: elfogy az erőnk, a motivációnk, nem látjuk a feladatok értelmét, és úgy érezzük, nem tudunk többet hozzáadni a feladatainkhoz.
Mi okozza a kiégést?
Könnyű lenne azt gondolni, hogy a kiégésnek egyszerű a képlete: túl sok munka és túl kevés pihenés. A valóság azonban ennél, ahogy Caroline története is mutatja, jóval összetettebb lehet. Nem kell például mindenhol a túlórákat keresni, hiszen egy teljesen hétköznapinak tekintett, heti 40 órás munkarend mellett is kialakulhat tartós kimerültség. Ennek oka, hogy nemcsak az számít, mennyit dolgozunk, hanem az is, hogyan. A kiégés kialakulásában az egyik legerősebb tényező például a kontroll elvesztése lehet. Minél kevésbé érezzük úgy, hogy van beleszólásunk a munkánkba és a karrierünk alakulásába, annál nagyobb lehet a burnout kockázata. Az autonómia ezzel szemben növelheti az elköteleződést és a motivációt, miközben mérsékelheti a kimerülést.
Gondoljunk csak bele, milyen az, ha valaki maga oszthatja be a feladatait, tudja, miért felel, bízhat a kollégáiban és látja a munkája eredményét. És hogy érzi magát az, akinek folyamatosan változtatják a prioritásait, alig van döntési lehetősége, és az időbeosztását teljes mértékben mások határozzák meg. Noha az óraszám ugyanaz, a pszichológiai terhelés aligha.
Érdekes módon az igazságtalanság érzése is vezethet kiégéshez: ha valaki azt tapasztalja, hogy egyenlőtlenül osztják el a feladatokat, következetlen a bérezés, kedvenceket léptetnek elő, átláthatatlan a teljesítményértékelés, vagy egyszerűen nem hallgatják meg, az nem pusztán bosszantó. Hosszú távon rombolhatja a bizalmat, fokozhatja az érzelmi kimerülést, és táplálhatja azt a cinizmust, amely a kiégés egyik alapvető jellemzője.
Hasonlóan fontos a közösség is. Egy jó munkahelyi kapcsolat nem egyszerűen kellemesebbé teszi a hétfő reggelt, hanem pszichológiai védőhálóként is működhet. Ha viszont a munkahely elszigetelő, személytelen, vagy tartós konfliktusok mérgezik a mindennapokat, eltűnik ez a védelem.
Végül van még egy jelenség, amely nagyban megnöveli a kiégés kialakulásának esélyét. Ez pedig az az állandó, alacsony intenzitású stressz, amit Caroline is cipelt magával hosszú éveken keresztül. Ezt okozhatja például az az érzés, hogy nem vagyunk elegek, nem teszünk eleget. Főhősnőnk például még pihenés közben is bűntudatot érzett azért, mert nem dolgozott. De sokaknak okoz problémát az is, hogy a munkaidő leteltével sem képesek teljesen kikapcsolni, és elvonatkoztatni az aznapi eseményektől: újrajátsszák a kellemetlen beszélgetéseket, a másnapi teendőkön gondolkodnak, feleslegesen aggódnak a határidők miatt. És ha ebben az állapotban maradunk azután is, hogy „letettük a tollat”, esetleg még a hétvégén is ezekkel a gondolatokkal nyomasztjuk magunkat, akkor hiába éppen nem dolgozunk, nem leszünk képesek igazából megpihenni.
Akkor mitől leszünk jobban?
Erre nincs olyan kellemesen egyszerű válasz, mint hogy vegyünk ki egy hét szabadságot.
Caroline Dooner saját tapasztalatából éppen azt emeli ki, hogy valódi pihenésre van szükség – olyanra, amelyet nem kísér folyamatos bűntudat. De arra is rámutat, hogy ha a kimerültség forrása nem pusztán a túl sok munka, akkor önmagában a munkából való kiszakadás sem feltétlenül oldja meg.
Érdemes ezért nem csak azon gondolkodni, hogy hogyan pihenhetnénk többet, hanem azt is megvizsgálni, hogy mi az, ami valójában kimerít bennünket? A túl sok feladat? Az állandó készenlét, ami tulajdonképpen nincs is összefüggésben a munkahelyünkkel, csupán egy rossz beidegződés eredménye? Az, hogy nincs beleszólásunk a munkánkba? Az igazságtalanság érzése? Vagy, hogy már nem látjuk értelmét annak, amit csinálunk? Vagy egyszerűen az, hogy évek óta nem engedjük meg magunknak, hogy pár napra vagy hétre teljesen magunk mögött hagyjuk a mindennapi mókuskereket?
A válasz azért számít, mert más megoldás kell mindegyikre. Van, amin egy rövidebb szabadság is segíthet, vagy akár csak az, hogy jobban odafigyelünk magunkra, és megkeressük, mi adhat örömöt számunkra mind testileg, mind lelkileg egy-egy fárasztó nap után. Van, amin a munkaterhelés vagy a feladatkör átalakítása javíthat, máskor pedig több autonómiára, támogatásra vagy világosabb határokra van szükség. És ha magunk nem találjuk meg a választ és a megoldást, tartós, súlyos kimerültség esetén érdemes szakemberhez is fordulni, mert a burnout tünetei és a krónikus stressz nemcsak a pszichés, de fizikai egészségünket is rombolhatja.
Tegyük fel tehát a kiégéssel kapcsolatos kérdést egy kicsit másképp: ne azt számolgassuk, mennyit dolgozunk, hanem arra figyeljünk, azt hogyan tesszük, és mennyi időt tudunk valódi pihenéssel tölteni, tökéletesen hátrahagyva mindent, ami a munkahelyünkkel kapcsolatos.

Nyitókép: Phytotec Hungária Bt.
