#színház


Mi lesz velünk, ha az iskolák ontják a műveletlen tömegeket?

Nehezen, hidegen, és járványtól sújtva indult az év első hónapja. Januárban számos kiváló művésztől kellett búcsúznunk, de inspiráló történetekből is kijutott bőven. Djokovic és András herceg krimiszerű ügye, sztrájkra készülő pedagógusok, a Ne nézz fel! elsöprő sikere és kis európai kitekintés: ez volt a hónap a hvg.hu Kult és Élet + Stílus rovatában.













Lengyel Tamás: A híradónkban hol Márki-Zay Péter nyit nyaklevesbárt, hol Németh Szilárd pacalkereső oldaláról számolunk be

Mindenki megkapja a magáét a Magyarország Kedvenc Műsorában, mondja Lengyel Tamás, aki először áll színpadra egyszereplős előadással. A színész egyre gyakrabban nyilvánul meg közéleti kérdésekben is, de azt mondja: nem az a baj, ha nem értünk egyet, hanem az, ha a véleménykülönbség miatt elkezdjük kirekeszteni egymást.




Jancsika füzetétől Bajor Imi szelleméig – Gálvölgyi János színházi anekdotái videón

Gálvölgyi János 15 részes videosorozatban emlékezett legendás pályatársaira, idézett meg édes-bús történeteket színpadokról, a színfalak mögül, hakniautókból, tévéfelvételekről, kitüntetésekről és temetésekről. A kivételes hang- és stílusutánzással ízesített anekdoták nyomán más szögből pillanthatunk olyan zsenik pályájára, mint Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Körmendi János, Hofi Géza, vagy épp Márkus László.


A szerencsés slemil – Garas Dezső halálának tizedik évfordulójára

Pártos Géza 1957-ben végzett színészosztályának meglehetős életerő jutott. A most 86-87 éves egykori színinövendékek túlnyomó többsége, Medgyesi Mária, Harkányi Endre, Láng József, Lőte Attila: Jelen! Egy nagy hiányzója van az osztálynak: az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar színészegyéniségei közül való Garas Dezső, aki éppen tíz évvel ezelőtt, 2011. december 30-án halt meg.


Keleti Éva: Nem mindennap születnek olyanok, akik túlélik a saját idejüket

Sokszor elgondolkodik, mi történt volna, ha nem hagyja ott az egyetemet, vagy,ha emigrál 1956-ban. Mint mondja, a döntés meghozatalának pillanatában nem vagyunk tisztában a következményekkel. Egy biztos, ha nem látja előre a jövőt, akkor is a fotográfiát választotta volna szakmájául. Keleti Éva soha nem bánt meg semmit. Érzése szerint mindig azt cselekedte, amit kellett. Élete kilencven éve olyan volt, mintha egy pillangó hátán repülte volna végig. Ez a repülés élmények és elismerések sokaságát adta, és persze ő is visszaadhatott ebből valamit. Hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század második felének színházi világa és szereplői ne essenek ki a köztudatból.