Peter Brook 2016-ban a HVG-nek: „Senki sem tudja, hogy totális összeomlás vagy új kezdet vár ránk”

Miért készítette el a Mahábhárata hindu nemzeti eposz kilencórás feldolgozása után 30 évvel a gigantikus mű rövidített változatát, a Csatamezőt?

Világszerte az tapasztalható, hogy az emberiség minden cselekedetét ugyanaz motiválja, csak a külső formák változnak. A véres viszályok, az árulások, a testvérgyilkosságok hátterében irigység, hiúság, versengés áll. Lehetünk bármilyen intelligensek, okosak, műveltek, lelkiekben gazdagok, akkor sem tudjuk kiirtani a természetünkből a gyarló tulajdonságokat. A Mahábhárata az emberi természetrajz örök tanításaival szolgál. A több ezer éves mese megmutatja, hogy a családok, a törzsek, a nemzetek és a kontinensek közötti kibeszéletlen problémák háborúkhoz, pusztításhoz, öldökléshez vezetnek. Mindig kicsiben kezdődik a baj. Két ember nézeteltérése megmérgezi a viszonyt a többiekkel, legyen szó a szeretteinkről, a rokonainkról vagy éppen azokról, akiket ellenszenvesnek találunk.

Hogyan talált rá a hatalmas emberáldozatokat követelő testvérháború-történetre, a Mahábháratára?

Sorsszerűnek tartom, hogy az egyik indiai vendégjátékunk során Újdelhiben találkoztam egy vallástörténésszel, aki felkeltette az érdeklődésemet a Bibliánál kilencszer hosszabb hindu eposz iránt. Szükségszerűségnek éreztem, hogy megismertessem a világgal azt az eposzt, amely előtte még soha nem lépett ki az indiai kultúrkörből. Kezdetben az indiaiak úgy tekintettek ránk, mint újragyarmatosító nyugat-európaiakra, akik ráteszik a kezüket a kulturális örökségükre. Sokévi kutatómunkába került a szanszkrit mű adaptálása, mígnem 1985-ben az Avignoni Fesztiválon bemutattuk. Hosszú éveken át turnéztunk aztán az előadással.

A Csatamező a háború után, azzal kezdődik, hogy a győztes testvér készül az uralkodásra, és azt boncolgatja, hogy a győztes valójában a boldog vesztes pozíciója.