2020 dupla Lennon-jubileumi év: idén lenne nyolcvan éves, és 1980-ban, azaz negyven éve történt, hogy Mark David Chapman a New York-i Dakota ház előtt lelőtte a Beatles-alapító dalszerző-énekest.

Szinte mindent elmondtak már róla, de mivel többnyire inkább a Beatles-es életművére esik a fény, mi úgy döntöttünk, az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható (sőt, igen gazdag) John Lennon-szólóéletműre koncentrálunk. Tizenkét album és a hozzájuk tartozó történetek.

1. John Lennon/Plastic Ono Band (1970)

John Lennon első „rendes” szólólemeze egyben pályafutása legjobb albuma. 1970-ben jelent meg, abban az évben, amikor a Beatles hosszú agónia után végül bejelentette a feloszlását (szólódalokat Lennon már korábban is jelentetett meg – a Give Peace a Chance és a Cold Turkey egy évvel korábban, 1969-ben jelentek meg, az Instant Karma pedig 1970 februárjában, ezek amúgy mind ott vannak a Shaved Fish című albumon).

A lemezt, amely párhuzamosan készült Yoko Ono kortárs zenét felvonultató Yoko Ono/Plastic Ono Band című nagylemezével (a két album borítója is majdnem azonos), a Let It Be című Beatles-albumon is dolgozó Phil Spector gondozta producerként, a zenészek között pedig ott van Ringo Starr, az egykori hamburgi barátból lett grafikus-basszusgitáros, Klaus Voorman és a billentyűs, Billy Preston, aki a Let It Be-n, az Abbey Roadon, és a híres háztető-koncerten is zenélt a Beatlesszel.

A dalokat alapvetően határozta meg, hogy Lennon és Ono nem sokkal korábban vettek részt Arthur Janov ős-sikoly (primal scream) terápiáján – a Mother, a Working Class Hero, a Love vagy a God mind-mind nagyon személyes, mélyről jövő traumákat énekelnek vagy állításokat fogalmaznak meg, miközben mint dalszerző, Lennon itt van a legnagyobb formában.

2. Imagine (1971)

„Az Imagine pont ugyanarról szól, mint az előző albumom, a különbség csak annyi, hogy itt kicsit cukorba mártjuk az üzenetet” – mondta John Lennon az 1971-ben megjelent, kereskedelmileg legsikeresebb szólóalbumáról. Ez a lecukrozás enyhe túlzás, de kétésgtelen, hogy a nyers Plastic Ono Band-hangzás után az Imagine dalai sokkal finomabbak, többen vonósok is dúsítják és lágyítják a hangzást. Ez utóbbival Lennon nem is volt megelégedve, úgy vélte, azok csak a slágerré váláshoz kellettek.

Itt újra Phil Spector volt a társproducer, de úgy tűnik, a hangzásban neki nagyobb szava volt, mint a Plastic Ono-n. A címadó dal egy finom, de határozott kiáltvány a békéért, szeretetért, a mai napig minden béketüntetés elengedhetetlen háttérzenéje. De több dögös rock and roll is került a lemezre (Crippled Inside, az It's So Hard, vagy a provokatív Gimme Some Truth), van erősen politikai töltetű (I Don't Wanna Be a Soldier Mama), gyönyörű szerelmes (Jelaous Guy) és három könnyedebb dal is (Oh My Love, How?, Oh Yoko! ). A How Do You Sleep? pedig Lennon dühös üzente egykori zenésztársának, Paul McCartneynak (ennek felvételében egyébként egy másik ex-Beatle, George Harrison is közreműködött).

A lemez kifejezetten eklektikus. Egy továbbra is kirobbanó formában lévő dalszerző-előadó mesterműve. Nem véletlen, hogy megjelenésekor a kritikusok is, rajongók is nagy tetszéssel fogadták: világszerte az 1. helyre került a különböző listákon. 2003-ban a Minden idők 500 legjobb albuma szavazásán a 76. helyet érte el. 46 évvel az album és a címadó dal megjelenése után az Imagine az „Évszázad dala” (Centennial Song Award) lett, a díjat társszerzőként Yoko Ono vette át.

3. Walls And Bridges (1974)

Elton John szerint a Walls and Bridges a legjobb szólóalbum a Beatles tagjaitól. Ezzel mi nem értünk egyet, mint látható a listánkból is. Ráadásul Elton nem volt elfogulatlan, hiszen a pörgős, prediszkós Whatever Gets You Thru the Nightban ő maga is zongorázik, vokálozik.

Az album a híres, Lennon által csak „elveszett hétvégének” titulált másfél éves időszakban jelent meg, amikor is Yoko kitette a szűrét a házból, ő pedig a szeretőjével Los Angelesbe költözött, és ott, mondjuk úgy, eléggé belehúztak a buliba. Lennon mellesleg egy rock and roll-klasszikusokat feldolgozó albumot akart közben összehozni, de mivel a felvételek alatt folyamatosan részeg volt, Phil Spector producer egy időre eltűnt a majdnem kész dalokkal. (Ebből lett az 1975 elején megjelent Rock 'n' Roll – ld. később.) Közben valahogy elkészült néhány saját dal is, sőt egy egész albumra való, amit aztán fel is vettek New Yorkban.

Ahhoz képest, hogy mintegy véletlenül született ez a lemez, kifejezetten izgalmas, néhol slágeres dalokat gyűjtött egybe. Sokban erősen benne van a tivornya-hangulat, másokban viszont kihallható, hogy nagyon hiányzott a szerzőnek Yoko Ono. Lennon két legfelemelőbb dala, a már említett, Elton John zongorajátékéval és vokáljával erősített Whatever Gets You Thru the Night és a beatleses #9 Dream is ezen az albumon hallható. Érdekesség, hogy az utolsó számban, A Ya Ya-ban Lennon fia, Julian dobol.

4. Shaved Fish (1975)

A Shaved Fish több szempontból is különös lemez a John Lennon-diszkográfiában – ha talán annyira nem is, amennyire egy borotvált hal furcsa lehet. Alapvetően válogatásalbum, de nem kizárólag olyan dalokkal, amelyek más sorlemezeken már szerepeltek (akkor nem is szerepelne a listánkon), hanem olyanokkal is – Instant Karma, Power to the People, Cold Turkey, Happy Xmas (War Is Over), Give Peace a Chance –, amelyek korábban kizárólag kislemezen jelentek meg, meg olyanokkal, amelyek az albumokon más változatban hallhatóak (Mother, Whatever Gets You Thru the Night, Woman Is the Nigger of the World).

Az album tíz nappal Sean Lennon születése után jelent meg, és tulajdonképpen határkő a dalszerző-énekes pályafutásában, hiszen innentől öt évig semmit nem adott ki, „kenyeret sütött” és „a gyerekre vigyázott”, ahogy azt nyilatkozta. Ez idő alatt összesen egy dalt írt, a Cookin’ (In the Kitchen of Love) címűt Ringo Starr Ringo’s Rotogravue című 1976-os lemezére.

5. Double Fantasy (1980)

Ez volt utolsó album, amely még Lennon életében megjelent, néhány héttel az előtt került a boltokba, hogy Mark Chapman agyonlőtte. Pedig a Double Fantasy az újrakezdés lemeze (lett volna), ahogy a nyitó dal utal is rá. Lennon, mint írtuk, 1975-ben, második fia születésekor abbahagyta a zenélést, hogy a családjának éljen, de öt év után elérkezettnek látták az időt, hogy új dalokat rögzítsenek Yoko Onóval. Egy karibi vakáció alkalmával írtak is egy csomó dalt, és új albumról kezdek gondolkodni. A címe egy virág nevéből eredt, amelyet egy kiállításon látott Lennon, úgy gondolta, a cím tökéletesen leírja házasságukat. Igazából, ha „Simple Fantasy” lett volna, azaz, ha Yoko Ono dalai helyett is Lennon-dalok kerültek volna a lemezre, sokkal előbb végzett volna a listánkon. Lennon ugyanis az öt éves szünet után kreatív energiái teljében volt, jobbnál jobb dalokat írt és adott elő, többek közt a már említett (Just Like) Starting Overt, a Beautiful Boy (Darling Boy) -t vagy a Womant. Érdekesség, hogy az UFO-hívők szerint Lennon is közéjük tartozott, és erre a Nobody Told Me című számot hozzák fel bizonyítékképp, amelyben arról énekel, hogy „UFO száll New York felett, és engem ez cseppet sem lep meg”.

Az Aerosmith producerének, Jack Douglasnek a segítségével felvett lemez felét Yoko kevésbé izgalmas dalai és énekhangja foglalja el. Pedig lett volna még Lennon-szerzemény, ezek egy része a halála után megjelent Milk and Honey-ra került, sőt, a Grow Old with Me-t 2019-ben Ringo Starr is feldolgozta Paul McCartneyval (és a felvételre becsempészték George Harrison játékát is).

Negyven éve tehát valóban újra lendületet vehetett volna egy izgalmas szakasszal a már addig is páratlan Lennon-életmű (még világkörüli turnét is tervezett), ennek vetett véget a december 8-i merénylet.

6. Milk and Honey (1984)

A Milk and Honey nem átlagos album a Lennon-életműben, posztumusz nagylemez, a halála után négy évvel jelent meg. Felerészt Yoko Ono frissen felvett szerzeményeiből áll, amelyek az avantgarde művész zenei munkásságának nagyjához képest kifejezetten popdalszerűek, részben pedig Lennonnak a Double Fantasy című album felvételei alatt rögzített, de arról lemaradt stúdiófelvételeit és demóit tartalmazza (a lemezborítófotó is reflektál a párhuzamosságra – ugyanannak a képnek egy alternatív, színes változata, amelyet a Double Fantasy elején láthatunk).

Többek közt ezek a dalok alkották volna a végül utolsó John Lennon-stúdióalbumot követő új sorlemezt, és kifejezetten frissek, lendületről, élénk alkotói kedvről tanúskodnak.

7. Mind Games (1973)

A negyedik szólóalbum idején hagyott fel Lennon a direkt politizálással (az 1960-as évek vége óta érdekelte a baloldali politizálás – erről később), állítólag azért, mert Richard Nixont újra az Amerikai Egyesült Államok elnökévé választották. A felvételek idején már külön élt Yoko Onótól, aki így ebbe a lemezbe egyáltalán nem szólhatott bele. Az előző, politikus Some Time in New York City című album után kifejezetten meglepő volt, hogy itt alig van szó társadalmi kérdésekről. Bár a címadó dal még a Give Peace Chance és Imagine – tematikéba tartozik, azaz egy béke és szerelemhimnusz (a refrénben leszögezi a képletet, hogy „love is the answer”). A többi dal viszont nem akar ennyire világot váltani. A Bring on the Lucie (Freda People) és az Only People ugyan még némileg politikus, de a többi dal inkább Lennon személyes érzéseit mutatja meg. Néhánynak a hangulata kifejezetten szomorú, Yoko bocsánatáért esedező, mások pedig Lennon rock and roll mániáját elégítik ki. Az album producere maga Lennon volt, ezúttal nem vette igénybe Phil Spector segítségét sem.

A Mind Games egyik trackje a Nutopian International Anthem, ami egy tökéletes csend. Mielőtt nyilvánosságra hozták volna különválásukat, Lennon és Ono bejelentette egy határok nélküli ország megalapítását, ahol mindig béke van, és amelynek nagykövetsége a „1 White Street, New York, N.Y.” Ennek az államnak a neve volt Nutopia, és a himnusza, ezek szerint a csend.

8. Rock ’n’ Roll (1975)

Már a Beatles-korszakban is többször elmondták Lennonék, hogy az 50-es évek végi nagy rock and roll előadókat tekintik példaképüknek. Sokáig hakniztak is, még ismeretlen zenekarként Little Richard, Chuck Berry, Elvis, Fats Domino, Buddy Holly és mások dalaival, sőt az első Beatles-albumokra is kerültek ezek közül. Ez a zene volt a gyökere tehát a Beatles korai stílusának, amelytől aztán persze elemelkedtek, de még a kései lemezeken is fel-fel tűnik a hatásuk. Maga Lennon is elismerte például, hogy az Abbey Roadra került Come Together című dalának stílusa hasonlít Chuck Berry You Can't Catch Me című dalára, sőt egy sort át is vett onnan („Here come old flat-top”). Ebből majdnem szerzői jogi per is lett, de végül a dal jogtulajdonosa, Morris Levy elállt ettől, viszont volt egy olyan feltétele, hogy Lennon a következő albumán dolgozzon fel három, általa kiadott dalt. Igazából ez volt a Rock ’n’ Roll létrejöttének mozgatója.

Lennonnak már csak azért sem volt ellenére egy ilyen lemez elkészítése, mert még a 70-es években is imádta ezeket a dalokat, ráadásul – mint fentebb írtuk – épp az „elveszett hétvége” alkoholgőzös időszakában támolygott. Zenész- és ivócimboráival bevették az A&M és a Gold Star Studiót, ahol Phil Spector segítségével hozzáláttak az album felvételéhez. Mindez azonban sokszor inkább a lerészegedés melléktevékenységeként volt értelmezhető, Lennon pedig egyre agresszívabb lett. Végül ki is rúgták őket az A&M-ből, Spector pedig az elkészült felvételekkel több hónapra eltűnt. Lennon közben elkezdte a Walls and Bridges albumának előkészítését, úgyhogy, amikor előkerültek a szalagok, azokat félretette egy ideig. Már csak azért is, mert ahogy visszahallgatta, egyáltalán nem volt elégedett a kész felvételekkel (a hangján érezni lehetett, hogy részeg, és Spector sem végzett szerinte jó munkát), úgyhogy visszahívta a Walls and Bridgesen játszó zenészeket és néhány nap alatt felvettek (újra) kilenc dalt. Végül egy jó kis karcos rock and roll lemez lett, amelyen helyet kapott Jerry Leiber és Mike Stoller, eredetileg Ben E. Kingnek írt dala, a Stand by Me is, amely a Lennon-féle feldolgozás után lett igazán népszerű.

9. Some Time in New York City (1972)

A műalkotások többnyire tükrözik az alkotó aktuális állapotát – nem meglepő tehát, hogy a Some Time In New York City egy zaklatott időszak összetett, puzzle-szerű lenyomata. Egyszerre stúdióalbum és koncertlemez – új számokkal. És nem a Lennon-életmű jobbik feléből való. Lennon és Ono 1971 szeptemberében érkeznek New Yorkba és gyakorlatilag azonnal becsatlakoznak az amerikai közéleti undergroundba, kapcsolatba kerülnek baloldali politikai aktivistákkal, részt vesznek tüntetéseken, többek közt az Attica börtönnél, ahol Angela Davis polgárjogi aktivistát tartották fogva.

Nem meglepő módon az FBI aktát nyit a házaspárról és követik aktivitásaikat. Az album stúdióban, az Elephant’s Memory nevű New York-i zenekar társaságában felvett dalainak egy része nem meglepő módon politikai ihletettségű (Women Is the Nigger of the World, Attica State, Sunday Bloody Sunday, Sisters O Sisters), míg a lemez másik, Live Jam című részét két koncert anyagából válogatta össze a Lennon-Phil Spector producerpáros. Az egyik egy még 1969 decemberében felvett londoni koncert anyaga, itt a UNICEF javára lépett fel Lennon (és Ono) neves zenészbarátokkal, többek közt George Harrisonnal, Eric Claptonnal, Billy Prestonnal és Keith Moonal, a másik egy 1971-es New York-i felvétel, ahol Lennonék Frank Zappa The Mothers Of Inventionjével léptek színpadra. Érdekesség, hogy ugyanezek a számok Zappa Playground Psychotics című lemezén is szerepelnek.

10-12. Unfinished Music no. 1 / no. 2 / Wedding Album (1968, 1968, 1969)

Lennon kísérletező lemezeit nem rangsorolnánk külön-külön, azok inkább érdekességek, mintsem az életmű fontos darabjai. Yoko Ono, akivel Lennon 1966-ban találkozott egy londoni kiállításon, felpezsdítette a zenész addig is meglévő avantgarde hajlamait. Amikor Lennon felesége, Cythia, akivel időközben teljesen elhidegültek egymástól, 1968 májusában görögországi nyaralásra ment, Lennon meghívta Yokót kenwoodi házába, ahol egy teljes éjszakán át kísérleti felvételeket készítettek Lennon korábban felvett experimentális zenéi felhasználásával („aztán feljött a nap, szeretkeztünk és ez lett a Two Virgins”, mesélte Lennon később).

Az albumot a Beatles-tagok által alapított Apple lemezkiadó jelentette meg, de az EMI, többek közt a meztelen Lennont és Onót ábrázoló borító miatt, és persze főként azért, ami a lemezen hallható, nem vállalta a terjesztést (ahogy a következő kísérleti albumokét sem). A folytatás, az egy évvel később megjelent Life with the Lions nem csak azért érdekes, mert egy 26 perces improvizatív darabbal indul, hanem azért is, mert azt élőben vették fel és ez volt az első alkalom, hogy a Beatles fennállása alatt (hiszen a zenekar ekkor még létezett) az együttes valamelyik tagja szólóban lépjen fel. A bizarr, sok türelmet igénylő album, ha lehet még bizarrabb másik felét a londoni Queen Charlotte kórházban vették fel egy kazettára – Yokót ide fektették be, miután elvetélt első közös gyerekükkel. A No Bed For Beatle John című szerzemény éppenséggel arról szól, hogy Lennon nem kapott ágyat, hogy a kórházban aludhasson.

Az ugyanebben az évben felvett Wedding Music felvételei részben ugyancsak „külső helyszínen” készültek – az amszterdami Hilton Hotelben a pár nászútján, az emlékezetes ágyban fekvős performansz idején –, részben pedig az Abbey Roadon; az itt készült bő 20 perces felvétel meglehetősen koncepciózus: szívverést hallhatunk, miközben a friss házasok suttogják, mondják, kiabálják egymás nevét.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: