A horror egyik alapműve, a Kedvencek temetője Stephen Kingtől azt mutatja meg, mit tenne meg egy kétségbeesett, élete értelmét, mindenét elvesztő szülő azért, hogy újra vele lehessen a halott gyereke: bármit. Szó szerint bármit.
Minden borzalmak közül talán ez a legnehezebben felfogható és feldolgozható – nem csoda hát, hogy a horror újra meg újra visszanyúl ehhez a témához. Hasonló témája volt minden idők egyik leginkább felkavaró horrorfilmjének, a 2006-os, francia A betolakodónak is, bár az egy magzatát elveszítő nőről szólt. Ahogy általában az anyasággal, anyaszereppel összefüggő kérdéseket is rendszeresen jelenítik meg a horrorműfaj metaforáin keresztül, például olyan művek, mint a 2014-es A Babadook, vagy az első magyar nő által rendezett horrorfilm, a nemrég bemutatott Holnap meghalok.
Tökéletesen illeszkedik a sorba a magyar mozikban a héten bemutatott Hozd vissza őt is, bár ha leírnám, pontosan melyik al-alműfajba a fenti szülősek közül, az máris spoiler lenne valamelyest: még ha nem is csattanóra épül a film, és nagyjából a fele tájékán kezd is nyilvánvalóvá válni, mi a szereplők motivációja, azért fontos eszköze ez a lassú építkezés.
Hiszen sokáig épp az adja a feszültséget, hogy bár semmi igazán súlyos dolog nem történik – sokáig az a legelítélendőbb cselekedet, hogy valaki engedély nélkül beleolvas a másik csetelésébe a telefonján –, mégis
a bőrünk alá kúszik az érzés, hogy valami itt nincs rendben.
A film elején egy féltestvérpár elárvul: a súlyosan láttássérült kislány és az egyelőre még épp a nagykorúság előtt álló bátyja így nevelőszülőhöz kerülnek. Aki kicsit olyan flúgosnak tűnik, de ha akarjuk, lehet ez jó értelemben vett flúgosság is, lazaság, egy kis hétköznapi, jópofa őrület. (Tanulmányt érne az a kérdés is, vajon mennyit számít a befogadói élményben pusztán az a tény, hogy tudjuk: épp egy horrorfilmet nézünk. Egy nyári kamaszvígjátékban valószínűleg semmi baj nem lenne azzal, ha egy középkorú nevelőanya üvöltve hallgatja a zenét a lakásában, amikor épp megérkeznek „új gyerekei”, egy horrorban viszont ez felér egy bokorban rejtőző szörny árnyékával.)
Sony Pictures
A nevelőanyánál él még egy másik, fura gyerek is, akinek alighanem valamilyen mentális problémája van – de hát ez nem is csoda, tudva, hogy a nőnek nem is olyan régen halt meg a kislánya egy tragikus balesetben. Látszólag teljesen lazán kezeli ezt a tragédiát is a nő, mint aki már túlvan az egészen, nyíltan tud beszélni is róla. Az pedig tulajdonképpen teljesen érthető, és igazán nem lehet elítélni miatta, hogy egy kicsit saját – szintén vak – kislányát látja viszont a hozzá beköltöző kislányban. Most mi rossz van abban?
Na igen. Ez az a kérdés, ami a film második felét teszi ki: amikor már közel sem csak abban rejlik a feszültség, hogy valami olyan fura. Hanem
az elmúlt évek egyik legbrutálisabb képi világú horrorjává válik a film.
Amelyről nem elég annyit mondani, hogy csak erős idegzetűeknek való, de még az erős idegzetűek sem biztos, hogy mindig oda akarnak majd nézni a vászonra. És még csak nem is a hullákból falatozás a legsúlyosabb jelenet itt, még csak nem is az, amikor valaki a saját testét kezdi el enni. Gondolták volna, hogy egy film legsokkolóbb jelenete lehet az, amikor egy kisgyerek elkezd megenni egy asztalt? Nem gondolták volna, és addig is volt boldog az életük, amíg nem is gondoltak ilyesmire.
Sony Pictures
A víz érintéséért és a Blue Jasmine-ért is Oscarra jelölt főszereplő, Sally Hawkins a nevelőanya szerepében tökéletesen játszik rá a már említett kettősségére: hogy a felszínen sokáig csak halványan gyanús, hogy valami nincs rendben, mégis érződik, a mélyben valami rohad. Olyan a karaktere, mint a hangos zene, amivel a nevelt gyerekeket fogadja: elsőre nincs benne semmi különös, de azért valami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Mintha csak valamit el akarna titkolni, ami így nem hallatszik ki, de szívesen mögé néznénk. Hawkins ugyanakkor azért is alakít emlékezeteset ebben a filmben, mert a karakter változását is meglepően jeleníti meg: azt lehetne várni, hogy előbb-utóbb leveti a báránybőrt a farkas, és megmutatja a vértől csöpögő fogait is. Ezzel szemben Hawkins inkább a szomorúság felé billen: nem az őrület jelenik meg a szemében, hanem a legmélyebb kétségbeesés.
És ezért jó a Hozd vissza őt, mert
nem a borzalmak a főszereplői, hanem ez a mély kétségbeesés.
Csak épp Danny Philippou és Michael Philippou rendezők – akik a Beszélj hozzám! című horrorral tűntek fel, és már a cikk elején említett A Babadook forgatásán is ott sertepertéltek gyakornokként – nem a drámák eszköztárával mutatják meg a gyerekét elvesztő anya fájdalmát, hanem olyan képekkel, mint amikor… De ezt megint csak nem lehet leírni spoiler nélkül, mindenesetre a film utolsó képkockája ugyancsak emlékezetes. A maga módján – maradjunk ennyiben.
Sony Pictures
A Hozd vissza őt egyik főszereplője ráadásul vak, és persze, hogy az alkotók ezt a tulajdonságot nem kizárólag a maga valójában, hanem metaforikusan is használják. Mert a film a családon belüli erőszakról is szól, és arról, hogyan marad ez sokszor láthatatlan, hogyan vak erre sokszor még a legszűkebb környezet is. (Mindemellett a vakság praktikus oldalát is kiválóan használja a film: különlegesen ötletesek azok a jelenetek, amelyekben a negatív szereplő kihasználja, hogy a kislány nem látja az őt körülvevő valóságot.)
Ugyanakkor a családon belüli erőszak témájában az alkotók nem akarnak vagy nem tudnak ennél mélyebbre menni; nem lehet azt mondani, hogy a puszta metaforán túl bármi többet elmondanának a dologról. Ez a Hozd vissza őt hátránya: nem akar többet, mint brutálisan erős metaforákkal megfogalmazni, milyen lelki és mentális állapotot idézhet elő a létező legnagyobb tragédia. Ezért nem válik mestermű a filmből, „csak” egy – főleg képileg – kiemelkedő horror: mert nincs szándéka arra, hogy ennél tovább menjen, vagy húzzon valami ennél is meglepőbbet. Ez is bőven elég ahhoz, hogy hosszú ideig kísértse a nézőit a film – és ahhoz is, hogy bízzunk a rendezőpárosban: legközelebb még fájdalmasabb gyomrost adnak majd.
