Tulajdonképpen tök mindegy, nem?

Nem lehet azt mondani, hogy ez a mondat az elképzelhető legfelelősebb állampolgári viselkedésre utalna, mégis, egy olyan koncert után, mint amilyen az amerikai metállegenda Panteráé volt kedden, nagyjából ez fogalmazódik meg az emberben. Hogy tulajdonképpen tök mindegy, milyen előzmények után és hogyan jutottunk idáig, ha ennyire jó bulit tudnak csinálni, akkor hajrá. Sőt, legyen még, legyen legközelebb is! Fájjon úgy minden tagunk, mint most, csengjen a fülünk, őrüljünk meg a Fucking Hostile-on meg a Suicide Note Pt. II-n, búcsúzzunk megint a Cowboys From Hell-lel. Akárhogy is, egy ilyen koncert miatt megéri.

Túry Gergely

Mert az, hogy 2023 tavaszán Pantera-koncert lehetett Budapesten, minden volt, csak egyértelmű nem. Például az olyan egészen banális körülmények miatt, mint hogy az együttes épp húsz éve megszűnt, a tagok összevesztek egymással (vagy inkább Phil Anselmo énekessel), meg a nagyon rock n’ roll életforma sem segített éppen. Aztán az olyasmik miatt, hogy az úgynevezett klasszikus felállás két tagja – a négyből – már nem él: Dimebag Darrell gitárost 2004-ben koncert közben gyilkolták meg, testvére, Vinnie Paul dobos pedig 2018-ban halt meg szívproblémák miatt.

Na, meg ott vannak az olyan újabb gondok, mint hogy Phil Anselmo énekes többször is botrányt okozott, fehér felsőbbrendűséget hirdetve, sőt egyszer kart lendítve. Mindezért azóta bocsánatot kért, ki tudja, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azóta finoman szólva se ugyanolyan lelkesen gondol az egykori rajongó kamaszkori bálványaira. Ahogy a cancel culture sem áll meg: ugyanennek a mostani turnénak két német állomását le is kellett mondani, mert Németországban két fesztiválról kitiltották emiatt Anselmóékat.

Túry Gergely

És akkor mindemellé jön be az a tulajdonképpen érthető, bár nem feltétlenül indokolt hozzáállás, hogy ez már nem ugyanaz. Mert hát a négyből két alaptag hiánya egyfelől tényleg soknak tűnik. Másfelől meg alig akad olyan metálzenekar a világon, ahol – igaz, organikusabb okokból – ne lett volna ennyi tagcsere az évtizedek során, sőt nem ritkák az olyan együttesek sem, ahol gyakorlatilag csak az énekes állandó. De például a hasonló arányokkal – alapdobosa és gitárosa nélkül – végső turnéra induló Slayerről nemigen mondta senki, hogy ez már csak valami tribute-zenekar lenne, mint most a Panteráról a visszafogottabb hangok, mert a szenvedélyesebbek körülbelül a hullagyalázás hangoztatásáig merészkednek.

Pedig Phil Anselmo nem akármivel gurigázott: noha 2019 nyarán még saját, Phil Anselmo & The Illegals nevű együttesével adott Pantera-koncertet a Rockmaraton fesztiválon, ahol valóban ő egyedül képviselte az együttest, most a metálszcéna legnagyobb neveiből szerzett utánpótlást. A doboknál a thrash metál „nagy négyesének” egyik zenekara, az Anthrax dobosa ül a turnén, Charlie Benante, a gitáros pedig a műfaj egyik leghíresebb és legelismertebb zenésze, Zakk Wylde, aki három és fél évtizede játszik együtt Ozzy Osbourne-nal, de ő a Black Label Society frontembere is.

Túry Gergely

Szóval lehet mérlegelni jobbról és balról, elölről és hátulról is, de én a magam részéről úgy vagyok vele, hogy

Pantera-dalokat hallani az együttes két még élő tagjától és két legendás zenésztől, az nem olyasmi, ami miatt panaszkodni lenne kedvem. Sőt.

Igaz, arra már nem feltétlenül lenne szükségem, hogy Anselmóék két hosszú videós blokkban és még néhányszor szóban is megemlékezzenek az Abbott-tesókról (Dimebagről és Vinnie-ről), túl azon, hogy a lábdobokat is az ő képük díszíti, mert ilyen kontextusban ez inkább tűnik mentegetőzésnek, mint őszinte tiszteletadásnak. Számomra legalábbis kevésbé hihető, hogy azért akart Anselmo és Rex újra Pantera-dalokkal turnézni, hogy megemlékezzenek halott zenésztársaikról, mint hogy egyszerűen a magukénak érzik ezeket a legendás dalokat, és nem akarják elengedni őket, ahogy így van ezzel a közönség is.

Mert tegyük hozzá: bár az internet hangos az ellenvéleményektől, a szűz szem ebből semmit nem lát, hiszen a keddi budapesti koncert olyan hamar teltházas lett, hogy – egyedüliként a turnén – pótidőpontot is ki kellett tűzni. A vádlijukon vagy a fejük tetején (!) Pantera-tetoválásokat viselő, az összes dalszöveget végigéneklő rajongók aligha akartak mást, mint újra hallani élőben azokat a dalokat, amikre Pantera néven eddig először és utoljára huszonöt éve, 1998-ban volt lehetőség. Ha meg valaki ott volt 2019-ben Dunaújvárosban, pláne: már akkor kiderült, hogy Anselmo túl van a rosszabb periódusain, és gyakorlatilag tökéletesen hozza azt, amire az ember vágyik, ha Pantera-koncertre vesz jegyet.

Ennek megállapítására kedden sem kellett épp sokat várni: az első megemlékezés-blokk után nyitásként rögtön belekezdtek az A New Levelbe, de pont úgy, mintha nem telt volna el húsz év az utolsó ilyen alkalom óta. Ezen az érzésen ráadásul elég sokat segített, hogy megdöbbentően jó hangzást hoztak össze a Barba Negra új, csepeli színpadán: bár egyszer-egyszer mintha lettek volna kilengések, de – legalábbis az első sorokban – alapvetően nagyon tisztán szólt az összes hangszer és az ének is.

Ez a húsz év arra viszont jó volt, hogy Anselmo már ne törődjön a szokásokkal: nemhogy nem a végére hagyták a „nagy slágereket”, de a New Level után még vagy 4-5 számon keresztül egy másodpercnyi pihenő se volt. (Igaz persze, hogy a Panterának azért nincs olyan rettentő sok pihenős száma.) A műsor meg totális best of, de hát mi más is lenne egy húsz év utáni emlékturnén; nem kevés az átfedés a 2019-es műsorral, de nagyobb bajunk sose legyen. Nyugdíjas tempónak nyoma sincs, még akkor sem, ha Phil Anselmo épp úgy néz ki, ahogy én fogok húsz év múlva a Balatonon, kisgatyában, zenekaros póló alatt dudorodó sörhassal: teljes erőbedobás, brutális tempó, és az energia tökéletesen átjön a színpadról a halálosan lelkes közönséghez is. Nemcsak a pogó megy végig, de a body surf és a circle pit is, néha alakul egy-egy kisebb wall of death, szóval tényleg, mint a metálkoncertek hőskorában – épp akkor, amikor még létezett a Pantera nevű együttes.

Túry Gergely

Phil Anselmo ha nem is pistul bele a közönséggel való kommunikációba, a hakniszerű előadástól nagyon távol áll; biccentéssel nyugtázza a közönség aktivitását, elmondja, milyen szép város Budapest (posztolt is korábban egy videót egy itteni utcazenészről), de ami fontosabb, végig olyan szuggesztíven énekel, hogy alig lehet mellette a többieket nézni, a vidáman álldogáló Rex Brownt, a gitárhősködést még épp nem túltolva szólózó Zakk Wylde-ot és a pontosságot és az ízességet amúgy Vinnie Paul-osan vegyítő Charlie Benantét, aki bár mindvégig olyan energikusan játszik, hogy öröm nézni, azt azért nehéz neki megbocsátani, hogy épp a metáltörténelem legjobb dobintróját rontja el a 5 Minutes Alone elején, ami pedig egy teljes generációnyi magyar rocker pszichoszociális fejlődésének jelentette alapkövét, lévén a magyar kereskedelmi tévézés egyetlen metálzenei műsora, a Z+ csatornán futó Zúzda intrója is.

Túry Gergely

Tulajdonképpen számokat sem lehet kiemelni a buliról, annyira egységes színvonalon és annyira töretlen erővel hoznak mindent, így a másfél órás, azaz amúgy nem túl hosszú koncert végén tényleg úgy érezzük magunkat, mint akiken átment az úthenger, ami lehet, hogy közhely, de a legjobb közhely egy metálkoncert résztvevője számára. Azért a legismertebb daloknál valamivel ritkábban játszott Suicide Note Pt. II teljes őrülete így is kiemelkedik, vagy a zárásként játszott Cowboys From Hell, ami épp jó volt arra, hogy újra akarjuk kezdeni az egészet, még ha nem is nagyon bírnánk már talpon, akkor is.

Amire azoknak, akik hajlandóak duplán fizetni, van is lehetőségük. A szerda esti koncertre még vannak jegyek. Lehet, hogy ott találkozunk.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: