Szentesi Éva május végén, a személyes blogjában számolt be arról, hogy újabb tumort találtak nála, ezúttal a csípőjében. „Egy két centi nagyságú világító rész, amit ki kell vágni” – írta.
Ugyanitt most „Szarvasmarhának szívizomhúrja” című bejegyzésében írja le, hogyan élte meg a többórás műtétet és az azt követő napokat.
„Az operáció hét órán keresztül tart. A daganat kiterjedtebb, mint ahogyan azt az előzetes vizsgálatok mutatják. Eléri a vastagbelet, a keresztcsontot, gúzsba köti az artériát egy ponton, és megfojtja a bal oldali urétert. A bal vesémet kiemelik, a csontról és a vastagbélről lehámozzák a tumort, az artériáról viszont nem tudják, olyan szorosan tartja. Érsebészt hívnak, aki kivágja a megfojtott artériát, helyére pedig apró öltésekkel egy fiatal szarvasmarha szívizomhúrját varrja, ennek kell átvennie a véráramlást” – írja.
Ébredése után térdtől lefelé nem érezte a lábát, alig tudták kitapintani a combján a pulzusát, de „estére halványan zsibbadni kezd, mintha valamit éreznék, talán elindul a keringés, talán a kis borjú szívizomhúrja mégiscsak megsegít. Mellkasomon tapaszok mutatják a monitoron a lelkem aktuális állapotát, néha kihagy a szívem, orromba oxigénes csövet helyeznek, az oldalamból drainek lógnak ki”.
Három napig nem tudott kommunikálni a családjával sem, megfordult a fejében, hogy soha nem fog onnan elmenni.
„Amikor szerdán délben visszavisznek az osztályra, egy órán keresztül zokogok, a főorvos vigasztal meg, aki végrehajtotta az érsebész segítségével ezt a bonyolult műtétet. Azt kérdezem, hányszor nem tudok még meghalni, és milyen erő tart itt a Földön. Az bizonyos, hogy itt van dolgom, és lassan látni kezdem, mi az valójában.
A kórházi redőny ma hajnalban félig van leeresztve, látom az ablakon túl a szelíd bárányfelhőket. A város nyugodt, az osztályon csend van.
Ma fel kell ülnöm, és tennem kell néhány lépést.
Most erre gondolok” – zárja az írást.
