A pszichológus szobája különleges hely. A titkok helye. Az addig el nem mondott történetek, ki nem mondott érzések, fel nem ismert összefüggések tere. Most, itt, ezen a titkos helyen elhangzott mondatok közül szeretnék mégis felfedni egyet. A rendelőmben leggyakrabban elhangzó mondatot, melynek első fele így szól: NEM ÉRTEM…, majd klienstől, élethelyzettől függően így folytatódik: …az anyámat, a férjemet, a gyerekemet, az apámat, a testvéremet. Nem értem… És ettől olyan idegen.

Bizony, ahogy Jón Kalman Stefánsson írja, akit idén díszvendégként üdvözölhetünk körünkben, „az ember, akivel együtt élünk, távolabb lehet, mint a Mars, annyira távol, hogy azt már sem űrhajó, sem távcső nem képes áthidalni”.

A nemértésnek pedig ára, pontosabban következménye van. Súlyos következménye. E két szó, az interperszonális közegben megélt értetlenség hatása ugyanis nem marad az egyén bordakosárának védő ölelése és az otthon falai között. Kikúszik a küszöb alól, és mire észbe kapnánk, már össztársadalmi kihívásokat teremt és globális szinteket ostromol. 

Ha nem értem a másikat, akkor az együttlét elveszíti jutalomjellegét, és öröm helyett csalódást hoz. Az ember azonban úgy van kitalálva, hogy elkerülje a számára kellemetlen, úgynevezett averzív ingereket. Ha nem jó veled, nem leszek veled. Márpedig, ha nem értesz engem, és én sem értelek téged, akkor nem lesz jó, akkor visszahúzódom a csigaházamba, a magány védelmébe.

Az ENSZ adatai szerint a világ lakossága 2022 novemberében elérte a nyolcmilliárd főt. Soha ennyien nem éltek a Föld nevű bolygón, és úgy tűnik, soha ennyien nem voltak magányosak.

Bár a covid óta érdemes óvatosan bánni a járvány szóval, a magánnyal kapcsolatban mégis kijelenthetjük, hogy járványszerűen terjed.  Ezt sok helyen már a döntéshozók is felismerték. 2018-ban az Egysült Királyság – először az államok sorában – magányügyi minisztert nevezett ki. A japán egészségügyi minisztérium a hikikomori növekvő trendjével szemben igyekszik felvenni a versenyt. Az önkéntes magányt választó fiatalok, a hikky-k döntése mögött többek között a félelem áll. A félelem a másiktól, a csalódásoktól, a megnemértettségtől. És egy utolsó példa: Dánia 2023-ban nemzeti programot hirdetett, azzal a célkitűzéssel, hogy a magányos emberek számát a jelenlegi 600 ezer főről 2040-re a felére csökkentse.

Orvos-Tóth Noémi

HVG360

„Azt hiszem, nem jó dolog az, ha valaki egyedül él, szerintem nem tesz jót, az ember szívének muszáj valaki másért dobognia, különben kihűl” – írja szintén Jón Kalman Stefánsson, Az angyalok bánata című regényében.

Bizony. Egyre több szív hűl ki körülöttünk. Míg azt viszonylag könnyen meg tudjuk határozni, hányan élnek fizikailag magányosan, egyszer érdemes lenne annak is utánajárni, vajon hányan élnek kapcsolatban, ámde érzelmi magányban?

Születésünkkor lehetőségek tárháza áll előttünk. Lehetőségünk van megtanulni bízni, szeretni, önazonos életet élni, megtanulni együttműködni és együttérezni, lehetőségünk van – legalábbis lenne – megtanulni önmagunk és mások megértését. Az azonban, hogy a lehetőségeinkből mi válik valósággá, a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezet függvénye.

„Mi kéne, ha volna?” – kérdezte gyakran nagyapám, amikor körülötte lábatlankodtam.

Hát, nem volna rossz, ha lennének – hogy Donald Winnicott, brit pszichoterapeuta kifejezésével éljek – elég jó anyák meg apák, elég jó családok, elég jó kombinációban, ha lenne egy elég jó társadalom, valami olyan, amiben mindenki számít, amiben mindenkinek van esélye, létezik az esélyek egyenlősége, amiben szakadékok helyett maximum könnyen átléphető kis repedések vannak közöttünk, amiben megértenénk, hogy nincs te bajod, meg én bajom, mert a baj, előbb utóbb közössé válik. Ez a természete.

Az elég jó, azonban elég messze van. Eléggé elhanyagoltuk ugyanis, hogy gondot viseljünk a múltunkra, hogy őszintén szembenézzünk magunkkal és egymással.

A generációk óta feldolgozatlan egyéni és kollektív traumák, az elhallgatott és elhazudott múlt, a háborúk pusztításai, az üldöztetések, a diszfunkcionális családok, a titkok és tabuk, az igény szerint narrált jelen, éppen a jövőnket temetik maguk alá. Azt a bizonyos lehetőségekkel teli jövőt.

A transzgenerációs traumák terhét nyögő társadalmakban érdekes jelenség figyelhető meg. Az egyének és a csoportok indulatai könnyen feltüzelhetőek. Az önreflexió és az érzelemszabályozási kapacitás hiánya miatt, játszva taszíthatók a szélsőségek irányába.  Üres, ámde hangzatos szólamokkal is megoszthatóvá válnak. Az érzelmi éretlenség kiszolgáltatottá és terelhetővé tesz. Az itt és most megszerezhető és elfogyasztható felülírja a felelős gondolkodást, az ego a társas érdekeket, az egyéni boldogulás a közösség javát, az önzés a szolidaritást. A valódi tartalmak és mély kapcsolódások hiánya nyomasztó űrt képez a lélekben. A horror vacuival, az ürességtől való félelemmel azonban valamit kezdeni kell.  Kézenfekvő a matéria után nyúlni. Fogyassz! Bármit és mindent, és a benned lévő űr majd megtelik. Az anyag megtart és megteremt. Általa leszel valaki.

„Ezt jól elcsesztétek” – mondta egy Z-generációs fiatal, amikor a világ dolgairól beszélgettünk. Nem tudtam vele vitatkozni, de elgondolkodtam: én hol kezdeném a kárelhárítást? Mi lenne a legfontosabb és a legkönnyebben megvalósítható feladat, hogy a holnap ne kizárólag a múlt eredője legyen? Hogy legyen játéktér, ha tetszik szabad akarat.

„Nem az a kérdés ugyanis” – írja Didier Eribon francia író, Visszatérés Reimsbe című kötetében –, „hogy mit kezdünk magunkkal, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, amivé mások tettek bennünket”.

Hát mit kezdjünk?

Legelőször is kapcsolat kellene. Igazi, mély, együttérző, biztonságot adó, amiben otthon lehet lenni, amiben úgy igazán fel lehet nőni. Emberré. Nagybetűssé. 

És hogy miért beszéltem ilyen hosszan traumákról, meg „megnemértettségről”, érzelmi elidegenedésről, meg a kapcsolatok hiányáról egy nemzetközi könyvfesztivál megnyitóján, az – reményeim szerint – mindjárt kiderül.

 Kezdjük mindjárt az elején. Az élet elején. Bizonyított tény, hogy az élet első ezer napja, vagyis a fogantatástól a második életévünkig terjedő időszak kitüntetett szerepet játszik a jövőnk szempontjából. A csecsemőkorban megélt gondoskodás minősége ugyanis fontos agyi struktúrák fejlődését befolyásolja. Alakul az ősbizalom. Későbbi kapcsolatunk önmagunkkal és másokkal a gyerekszobában alapozódik meg.

És el is érkeztünk a könyvek szerepéhez: az Amerikai Pszichológiai Társaság 2020-as tanulmánya szerint, azoknak a szülőknek, akik naponta olvastak hat- és tizennyolc hónapos gyermekeiknek, alacsonyabb volt a stresszszintjük, jobban értették gyermekeik szükségleteit, és melegebben bántak velük. Az olvasás erősítette az érzelmi kötődést szülő és gyerek között, az alacsonyabb stresszszint pedig a türelem, a tolerancia és az empátia növekedéséhez vezetett.

Ha valamit tenni szeretnénk a jövő generációjáért, olvassunk nekik. Mi megnyugszunk, ők pedig stabilabb, empatikusabb és jobb emberré válnak.

De olvassunk magunknak is, mert az irodalom fejleszti a szociális készségeinket, edzi azt a képességünket, amit úgy hívunk mentalizáció, vagyis elmeolvasás. Keith Oatley, a Torontói Egyetem kognitív pszichológia professzor emeritusa szerint, az olvasás egyfajta valóságszimulációt hoz létre, amely „úgy fut az olvasók agyában, ahogy a számítógépes szimulációk a számítógépeken”. A szereplőkön keresztül megtanuljuk magunkat kívülről, a másikat pedig belülről látni, megérteni a sajátunktól eltérő vágyakat, gondolatokat, érzéseket és szándékokat. A történetek tulajdonképpen gyakorlófelületet biztosítanak számunkra, hogy könnyebben eligazodjunk az emberi kapcsolatok sokszor kusza útvesztőiben. 

Minél több szépirodalmat olvas valaki, az agyában annál több idegi kapcsolat alakul ki a mentalizációért és az empátiás megértésért felelős régiókban.

Aki olvas, jobban érti önmagát, jobban érti a másikat, és a körülötte lévő világot is.  Látja az összefüggéseket, a szempontok sokféleségét, és azt, hogy „te is más vagy, te sem vagy más”.

A szöveg, a fehér lapon kirajzolódó fekete betűk sokasága, az idegrendszerünkben felbecsülhetetlen értékű folyamatokat indít el: limbikus rendszereket izgat, idegpályákat épít, közben szívizmokat stimulál, mellkasokat szorít, és könnycsatornákat tölt.

Segít kilépni a „megnemértettség” és „megnemértés” magányos burkából.

Érezni, érteni és élni tanít. Emberré válni.

Kedves írók, fordítók, szerkesztők, könyvkiadók, könyvek felett bábáskodók! Szeretettel köszöntelek benneteket az olvasók nevében, és köszönöm, hogy érteni segítetek nekünk.

Orvos-Tóth Noémi pszichológus, író beszéde 2024. szeptember 26-án, a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitóján hangzott el a Millenárison. A fesztivál szeptember 29-ig tart.
Orvos-Tóth Noémi Egy nárcisztikus hálójában – Felépülés egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatból című kötete a HVG Kiadó gondozásában jelent meg.