Ettől a 7 filmtől biztosan máshogy fogjuk látni a világot

Az apokalipszis gyermeke

A film angol címe A por gyermekei – így hívták azt a több ezer félárva gyereket, akik az amerikai megszállás idején vietnámi anyától és az amerikai hadseregben szolgáló apától születtek. „Egy amerikai katona nem kívánt gyermekeként mindig is kívülálló voltam” – mondja magáról a főszereplő, a hatvanhoz közelítő Sang. Az erősen patriarchális vietnámi társadalomban az apa szerepe kulcsfontosságú: ha nincs apád, nem vagy senki – a gyökértelenség érzése egy életre szóló sajgó seb marad. Amikor értesül arról a családegyesítési programról, amelyet az Egyesült Államok a hozzá hasonló „amerázsiai” emberek számára biztosít, Sangnak élete küldetésévé válik, hogy felkutassa biológiai apját.

Az elsőfilmes Weronika Mliczewska érzékeny és mélyen megindító alkotása az ő útját követi nyomon a DNS-mintavételtől kezdve az első találkozásig és új, amerikai élete nem éppen zökkenőmentes elindulásáig. Megismerjük gyerekkora történetét, otthoni közegét, feleségét és családját: a nővel együtt nevelik csecsemő unokájukat, akit Sang drogfüggő lánya hagyott rájuk. Sang egyszerű ember, de helyén van a szíve: igyekszik mindent megadni kisunokájának, hiszen tudja, milyen apakép nélkül felnőni. Könnyekben tör ki a videóhívásban, mikor megtudja, hogy apjának szívrohama volt, és állapota romlik – emiatt sürgősen döntést kell hoznia a saját és családja jövőjéről.

https://www.youtube.com/watch?v=P3z5vym88Jk

Ám ahhoz, hogy részt vehessen a családegyesítő programban és elutazhasson, az analfabéta Sangnak először meg kell tanulnia írni-olvasni – nemcsak a saját anyanyelvén, de immár angolul is. Noha kitartóan és alázattal tanul, hogy végre beszélgethessen az apjával, mégis nagyon nehézkesen halad. Megérkezésekor amerikai családja nem igazán tud mit kezdeni az angolt erősen törő, magát inkább kézzel-lábbal megértető középkorú férfivel, aki megmaradt örök gyereknek. Új élete egy másik kontinensen és egy gyökeresen eltérő felfogású kultúrában magányosan és elszigetelten indul, de nem adja fel, és marad: az a cél lebeg a szeme előtt, hogy áthozhassa a saját családját is, hogy ezáltal unokájának már könnyebben elérhetővé váljon az amerikai álom.

Sz. M. B.

További infók a filmről és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Árnyéktudósok

Az úgynevezett „szerződéses csalás” során menő nyugati egyetemek hallgatói azért fizetnek meg másokat, hogy helyettük írják meg beadandóikat, esszéiket vagy akár szakdolgozataikat. Mindig is volt ilyesmi, manapság pedig ez a kérdés az AI térnyerésével igencsak forró témává vált. Eloïse King dokumentumfilmje – Steve McQueen executive produceri támogatásával – viszont azt mutatja meg, hogy a kamudolgozat-ipar már évtizedek óta elképesztő méretekben behálózza a globális felsőoktatást. Ráadásul a dolgozatokat nem mesterséges, hanem valódi, hús-vér, intelligens emberek írják. Leginkább kenyai, jól képzett, diplomás fiatalok: csak Nairobiban 40 ezer ilyen árnyékesszéíró ontja magából ezeket. Pár nap, sőt pár óra alatt is elkészítik, ha kell – bármilyen szakterület tudományos munkáját.

Árnyéktudósok

BIDF

Ha nincs kedve, ideje, tehetsége, tudása, de van pénze, mondjuk az oxfordi, harvardi vagy épp valamelyik magyar egyetem diákjának, akkor megíratja a megfelelő dolgozatot némi aprópénzért egy ilyen kenyai ismeretlennel. (A magyar utalás nem véletlen: a filmben, amikor felmerül, hogy mely országok e globális csalás legfőbb megrendelői, a film állítása szerint ott vagyunk az ötödik-hatodik helyen. Igaz, ez csak felvillan, nincs bizonyítva.) 

A szerződéses csalás egyébként tényleg nem egy marginális jelenség a globális piaca milliárd dolláros nagyságrendű (becslések szerint akár 15 milliárdos), az ebben érintett diákok száma pedig minegy 37 millió (!) világszerte. Ez azt jelenti, hogy a felsőoktatásban tanulók több mint 10–15 százaléka fizetett már valaki másnak a munkájáért úgy, hogy azt sajátjaként adja be.

https://www.youtube.com/watch?v=5zZDxZpjtjs

A film egy kenyai származású oxfordi professzor, Patricia Kingori kutatásaira épül, aki mellesleg maga is megtapasztalta a rasszista előítéleteket az akadémiai világban. Kingori több olyan kenyai szellemírót interjúvol meg, akik bár kimagasló intellektussal rendelkeznek, mégis anonimitásba kényszerülnek a rendszerben, és munkájuk gyümölcsét mások aratják le a világ – a film által csak „globális északnak” emlegetett – szerencsésebb felén. Az árnyékírói iparág nem csupán etikai kérdéseket vet fel – a felsőoktatás hitelességétől kezdve a diplomák értékéig –, hanem arra is rákérdez, hogyan formálja át a tudást és a tanulást az internet és a mesterséges intelligencia térnyerése. Az AI ugyanis valóban egyre inkább átalakítja ezt az iparágat is. Méghozzá úgy, hogy a kenyai árnyékírók (akik más megélhetés híján választják ezt a tevékenységet) munkája visszaszorul, miközben az ipari csalás megmarad.

B. I.

További infók a filmről és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Dermedt csend Izlandon

Vannak azok a dokumentumfilmek, amelyek paradox módon valami egészen banális, teljesen nyilvánvaló dologról szólnak. És mégis fontosak, mert – és ez rendre ki is derül az ilyen filmekből – a teljesen nyilvánvaló, banális dolgok a világ nagy része számára finoman szólva sem egyértelműek. Ilyen banálisan nyilvánvaló dolog például, hogy a nők munkája nélkül egyetlen társadalom sem tudna működni. Mégis: ahhoz, hogy ezt elhiggye a nagy többség is, le kellett állítani egy országot egy napra. És ahogy a Dermedt csend Izlandon című dokumentumfilmből kiderül: leállítani egy országot egy napra nem is olyan nehéz.

Csak annyi kell hozzá, hogy szinte minden nő azt mondja: oké, én ma nem dolgozom, oldják meg egyetlen napig egyedül a férfiak.

Ez történt Izlandon 1975-ben, mert hiába ez ma a világ egyik legegyenlőbb országa a nemek tekintetében, ötven éve egész más volt a helyzet: evidens volt, hogy a nők pontosan ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt kapnak, mint a férfiak, bizonyos munkaköröket egyáltalán nem is tölthetnek be, az pedig fel se merült, hogy a háztartásban végzett tevékenység munka lenne.

https://www.youtube.com/watch?v=IPmwC8tZemI

Az egyszerű módszerekkel mesélő, a sztoriját kedves rajzolt betétekkel kiegészítő dokumentumfilm azt mutatja be, hogyan is szervezték meg ezt a női szabadnapot a „bajkeverő” nők. Eleinte csak az tűnik fel, milyen pontos és találó példákat talál és kérdéseket tesz fel a két alkotó, Pamela Hogan és Hrafnhildur Gunnarsdóttir, de ahogy telik a játékidő, úgy lesz egyre hatásosabb is a film, hogy a végére kifejezetten megindítóvá váljon. Egyszerű, mégis nagyszerű dokumentumfilm a Dermedt csend Izlandon – egy egyszerű, mégis nagyszerű napról a történelemben, ami talán példát mutathat abból, miért is kell kiállni minden fontos ügyért akár a legnagyobb ellenszélben is.

K. B.

További infók és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Hawa asszony és a talibán

Ma Afganisztán az egyetlen ország a világon, ahol nincs joga a nőknek az oktatáshoz – holott néhány éve, egészen a tálibok uralomra kerüléséig még egyetemre is járhattak és szabadon választhatták a karrierépítést. Najiba és Rasul Noori rendező- és testvérpáros rendkívül személyes hangvételű filmje ezt a turbulens időszakot és hirtelen jövő, gyökeres átalakulást, a nők alapvető emberi jogainak eltiprását mutatja be. A rendezőnek 2021-ben, a talibán hatalomátvétele után nem volt maradása, el kellett hagynia Kabult – azon szerencsések közé tartozott, akik felfértek a kivonuló amerikaiak repülőgépeire. Egy kisbőrönddel, sebtében kellett elmenekülnie a szülőhazájából, sok mindent hátrahagyva maga mögött: munkáját, szabad és független életét, családját, valamint a készülő filmjét is, amit az anyjáról forgatott. Távozása után öccse folytatja a házi felvételek készítését, amiket rendszeresen elküld emigrációba kényszerült nővérének – ezekből bontakozik ki Hawa asszony története, egy átlagos afgán nő élete.

Hawa asszony és a talibán

BIDF

Najiba anyját 13 évesen hozzákényszerítették egy nála 30 évvel idősebb férfihez, a rendezők apjához. Hawa később megtett mindent, hogy a lányának már más élet jusson: Najiba tanulhatott, szakmát és hivatást szerzett – újságíró lett belőle. Miután gyerekei felnőnek és elhagyják a családi fészket, Hawa úgy dönt, itt az ideje megvalósítania önmagát: elhatározza, hogy saját vállalkozásba kezd, kézműves termékeket szeretne készíteni neki bedolgozó varrónők segítségével. Ehhez viszont írni-olvasni is meg kell tanulnia – megható látni, ahogy a nagymamakorú Hawa lányunokájával együtt tanulja a betűvetést. Hawa azonban balszerencséjére éppen akkor akar elkezdeni tanulni és vállalkozni, amikor az amerikaiak kivonulnak Afganisztánból.

https://www.youtube.com/watch?v=ApPvotDDt3A

A film Najibáék rokonságának példáján keresztül teszi láthatóvá, hogyan maradtak az afgán nők lehetőségek és kilátások nélkül a talibán uralmának kiépülésével: a munka és a társadalom szélesebb köreiből száműzve, már kislányként előre elrendezett házasságokba kényszerítve, és természetesen lefátyolozva. „Najiba elment, de mi lesz a lányokkal, akik itt maradtak?” – teszi fel a költői kérdést Hawa, amire szavak helyett csak a könnyeivel tud válaszolni.

Sz. M. B.

További infók a filmről és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Orna és Ella

Most, hogy mindennap Izraelről szólnak a hírek, a kulcsszó pedig a háború és a terror, vajon kényelmetlenül kell-e magunkat érezni, ha e végeérhetetlen rémtörténet közepette egy tel-avivi gasztronómiai sikersztorival, az Orna és Ella étterem történetével ismerkedünk? Nem kell! Ebben sokat segít, hogy Tomer Heymann 50 perces dokumentumfilmje mélyebbre megy az édesburgonya tócsni (helyi kedvenc) szintjénél, és magára Ornára és Ellára koncentrál. Így aztán többet tudunk meg egy 30 éves barátság cikkcakkos útjáról, mint az izraeli vendéglátóipar felsőbb régióiról, ámbár egy-két korfestő részlet így is belefért.

Sokan alighanem innen értesülnek róla, hogy néhány évtizede még nagy űr tátongott a tel-avivi süteménypiacon. De aztán jött Orna és Ella. Kicsiny kávézóval kezdték, városképformáló étteremmel fejezték be. A két barátnő 1992-ben nyitotta meg a saját nevüket viselő, családias helyet, 2018-ban pedig bezárták a közkedvelt műintézményt.

https://www.youtube.com/watch?v=2xwPBXJ2vCc

Nem üzleti döntés volt, jó pénzért túladhattak volna rajta, a színfalak mögött azonban már csak döcögve működött a barátság, a legfontosabb hozzávaló, ami összetartotta az éttermet. Hány tarte tatin egy élet? Erre sajnos nem ad választ a film, de az kiderül, hogy az egyik barátnőnek magát az életet, a másiknak csak a sokat követelő munkát jelentette az étterem. Nemcsak a helyet gyászolják el, talán a barátságukat is, megérne még egy 50 percet, hogy mi történt Ornával és Ellával, mi történt emberöltőnyi barátságukkal az Orna és Ella 2018-as bezárása óta. Mindenesetre az édesburgonya-tócsnijuk – ahogy azt például Mautner Zsófitól tudjuk – tovább él.

K. G.

További infók és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Család vagy háború

Tíz évvel azután, hogy megjelent a Pulitzer-díjas háborús fotós Lynsey Addario önéletrajzi könyve, ám még azelőtt, hogy elkészült volna Ridley Scott filmadaptációja, mutatták be Addario főszereplésével Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin dokumentumfilmjét arról, hogy kétgyermekes anyaként mégis mi keresnivalója van a világ legveszélyesebb helyein. Ez a kérdés persze az ő fejében is megfogalmazódik, és gondolatban mindig máshol van. Az orosz-ukrán frontról hazavágyik, ha pedig otthon van, szeretne újra terepen lenni. „Szörnyű vagyok szülőként. Szörnyű vagyok újságíróként. Mindig kompromisszumot kötök” – fakad ki egy ponton. De őt nem az adrenalin hajtja, hanem a felelősség, hogy megmutassa az embereknek, mi folyik a világnak azon a részein, ahova ők be sem tennék a lábukat – állítja.

A veszélyekkel nagyon is tisztában van, 2011-ben például több munkatársával együtt elrabolták és napokon át fogva tartották Moammer Kadhafi katonái, az ukrajnai Irpinben pedig néhány méterre tőle halnak meg menekülő civilek, akik között – mint kiderül – voltak gyerekek is. Ő viszont teszi a dolgát, akkor is, amikor mások már visszavonulót fújnának, legfeljebb amikor etikai dilemmákkal szembesül, belőle is kitörnek az érzelmek: káromkodva szidja a civilekre támadó oroszokat, könnyeit törölgeti, amikor a háború közepette fogad örök hűséget egymásnak egy pár.

https://www.youtube.com/watch?v=ruza2Fch8Rw

Ambivalens pillanat ez, ahogyan az is, amikor kollégáival hangosan énekelnek a kocsiban, mert ezt hozta ki belőlük a feszültség. De ilyen jelenet az is, amikor hazatér Londonba családjához.

Férje, Paul de Bendern a Reuters újságírója volt, tudta, hogy mire vállalkoznak azzal, hogy összekötik életüket. Konfliktusok azonban így is vannak, nemcsak az a kérdés, Addario mennyit bír, hanem azt is, hogy a családja mennyit bír, és mit mondjon egy anya, amikor az egyik gyereke megkérdezi a golyóálló mellény betétjét a kezében tartva, hogy mi az. Addario viszont tudja, nőként olyan helyzeteket is be tud mutatni, amit férfi kollégái nem, hogy az ő riportja volt az, ami miatt Sierra Leone egyik tartományában több mint ötven százalékkal csökkent azoknak a nőknek az aránya, akik gyerekszülésben vesztik életüket.

P. K.

További infók a filmről és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.

Isten – nők

„A nevem Inna Sevcsenko. Feminista aktivista vagyok. Én is egy ilyen hisztérikus, erkölcstelen nő vagyok. Egy boszorkány. Maga a sátán. Az ördög lánya. Egyesek szerint a pokolban kéne égnem, mások szerint az igazi nőknek nincs szüksége a feminizmusomra” – mutatkozik be a nyitányban a film ötletgazdája és írója. A Femen egykori vezéralakja, a radikális és megbotránkozást keltő akciókat maga mögött hagyva, ma már konszolidált megjelenéssel, tömött előadótermekben szólal fel nőjogi konferenciákon, és a világot járva különböző hátterű, vallású és felfogású nőkkel beszélget – ezt mutatja be Verena Soltiz és Arash T. Riahi díjnyertes alkotása.

„Ha Isten férfi, akkor a férfi isten” – vázolja fel a nyugtalanító gondolatmenetet Sevcsenko, akinek alapvetően baja van a nagy monoteista hitrendszerekkel és azok patriarchális istenképével: arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a vallások önmagukban problematikusak-e nőjogi szempontból, vagy csak azok patriarchális (át)értelmezései?

Isten - nők

BIDF

Hogy minél többféle nézőpontot ismerjen meg, kontinenseken átívelő utazásba kezd, és megszólaltat olyan nőket, akiknek az életét alapvetően befolyásolja a valláshoz való viszonyulásuk. Találkozik a Charlie Hebdo elleni támadás túlélőjével, a Pussy Riot egyik tagjával, beszélget művészekkel és vallástörténészekkel, részt vesz (hit)vitaesteken és eljut egy ex-muszlimokat támogató csoport terápiás ülésére is. Interjúalanyai között vannak progresszív rabbinők, az egyház által kiközösített, de magukat római katolikusnak valló női papok, feminista teológusok, hitüket elhagyó iráni ateisták és olyan nyugati nők is, akik önszántukból tértek át az iszlámra. Bensőséges megnyílások és parázsló viták váltják egymást abortuszról, hidzsábról, nemi diszkriminációról a még mindig vehemensen érvelő Sevcsenko és ellenfelei között, de ezeket mindig a megértés szándéka vezérli.

https://www.youtube.com/watch?v=hi0XxC14H3c

Ez a szemet gyönyörködtetően fényképezett és menő soundtrackkel (feminista hip-hop, Pussy Riot) telepakolt dokumentumfilm ráadásul sokszor olyan dinamikus érzetet nyújt, mintha csak egy videoklipet néznénk – ezért is érdemes beülni rá egy vetítésre és mozis körülmények között elmerülni benne.

Sz. M. B.

További infók a filmről és a film vetítési időpontjai a BIDF-en.